Kedves Soma!
23 vagyok, és csak rövid, futó kalandjaim voltak. Komoly kapcsolatom sosem, de nem is vonz a dolog. Lehet, hogy csak azért nem érdekel, mert még nem tudom, milyen egy normális kapcsolatban élni?
Persze próbálkozik az ember, hátha… de mindig rájövök, hogy nem pezsdít fel a dolog, és igazából csak azért ismerkedek, keresek, mert a “normális” emberek is ezt teszik, és akkor biztos ez a helyes. Húsz éves korom körül volt egy időszak, amikor szerettem volna társat, és persze sajnáltam is magam ezerrel, hogy nem kellek senkinek – de aztán rájöttem, hogy igazából nekem nem kell senki. 17-18 évesen még szabályszerűen menekültem a fiúk elől, szinte sértésnek vettem, hogy egyáltalán közeledni akarnak.
Mit lehet ez ellen tenni, vagy kell-e tenni valamit egyáltalán? Fogadjam el magam így és kész? Már azt is elterveztem gondolatban, hogy kb. harminc körül majd örökbe fogadok egy gyereket és őt nevelgetem. Reménykedem benne, hogy tudsz írni valami okosat erre. Válaszodat előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Magányka
Szia “Magányka”!
Semmi beteges nincs abban, hogy egy 23 éves lány nem akar még élettársat, vőlegényt, egyáltalán társat magának. Zsizseg körülötted a világ, elképesztő mennyiségű információ zúdul ránk nap – mint nap, nyilván, még önmagadat is keresed. Ez épp elég program és feladat, teljes mértékben lekötheti az energiáidat. Viszont az, hogy 17-18 évesen még szabályszerűen menekültél a fiúk elől, és szinte sértésnek vetted, hogy egyáltalán közeledni akartak feléd, jelez valamit. Mégpedig a másik nemtől, a párkapcsolattól való félelmedet, a saját nőiségeden és a szexualitáson levő stresszt. Nyilván emiatt van benned az a jövőkép is, miszerint úgy tervezed, hogy harminc körül majd örökbe fogadsz egy gyereket és őt nevelgeted.
Nem tudhatom, hogy milyen szülői kapcsolat-modellben nőttél fel, hogy ennyire szorongsz a másik nem közeledésétől. De azt azért tudd, hogy optimálisan egy gyereknek anyára és apára egyaránt szüksége van. És azt is tudd, hogy akármilyen is volt a szüleid egymással és veled való kapcsolata, neked van választási lehetőséged, és megtalálhatod még a társadat, akivel boldogságban élve szeretitek, segítitek és nyitjátok meg egymást. És ez fantasztikus érzés! Ugyanis a másik ember megismerése csakis a feltétel nélküli elfogadáson, vagyis a szereteten alapul. És ilyenkor az az ember, aki szeret, azt is meglátja benned, ami még csak a benned levő lehetőség. Ettől nyílni kezdesz, és erőt kapsz ahhoz, hogy kihozd magadból azt, amit a másik nélkül talán nem mertél, vagy nem is tudtál volna. Ezek az igazán klassz dolgok a párkapcsolatban, amit egy futókalandban nem élhet meg az ember.
És bár úgy gondolom, hogy túlszaporodott planétánkon nem kell minden nőnek anyának lennie, és mindenkinek párkapcsolatban élnie, de szerintem az ember alapvetően társas lénynek van megteremtve, nyilván nem véletlenül szerepel évezredek óta annyi kultúrában az egyesülő férfi és nő teljessége és szentsége (pl. Indiában a templomok falán kőből kivésve). Mindamellett az egyedi létezés számtalan variációjába az is belefér, hogy legyenek egyedül élők is. (Más egyedül lenni, és más magányosnak lenni, bár a kettő sokszor találkozik is egymással.)
Viszont akkor azt kellene megvizsgálnod (szerintem), hogy vajon tényleg azért akarsz-e egyedül lenni, mert szabad akaratodból ezt választod, és neked ez a jó, vagy pedig a különféle védekező- és elhárító mechanizmusok következtében gondolkodsz most így? Ez igen nagy önismeretet, és az önmagaddal szembenézés bátorságát kívánja!
Tedd fel magadnak a következő kérdéseket!
Mennyire hatottak rám a környezetemben levő párkapcsolatok?
Mennyire vagyok ezek hatása alatt, és vonok le ezekből általánosító következtetéseket?
Mennyire szeretem magamat, mint nő?
Mennyire vagyok képes a másik nemet szeretni, tisztelni, elfogadni?
Mit látok a párkapcsolat előnyeinek, és hátrányainak?
Vajon mért gondolom ezt így?
El tudok-e egyáltalán képzelni egy ideális párkapcsolatot? Ha nem, vajon miért?
Vajon tényleg le szeretnék-e mondani az anyaság élményéről?
Tehetek-e valamit azért, hogy gondolataim, érzéseim ez irányban változzanak?
Szeretnék-e változni? És ha igen, mit kell tennem ezért?
Nos, beszélgess el magaddal, nagyon fontosnak tartom az önvizsgálatot! Csak így tudhatod meg azt, hogy a társtalanság választása a te sorsod-e, és a lelked, isteni önvalód által választott, és kijelölt út, vagy pedig menekülés attól, amitől tudat alatt félsz?
Mikor először elolvastam a leveled azonnal az a terápia ugrott be, amit a pszichológiában paradox intenciónak hívnak – egy Viktor Emil Frankl nevű pszichiáter találta ki és vezette be, még a múlt század közepén. A paradox intenció módszerét arra alapozta, hogy a félelem odavonzza azt, amitől az ember fél (ez régi, ókori bölcsesség ugye: a félelem vonzza a félelem tárgyát), és hogy a nagyon erős akarás – ő hiper-szándéknak nevezte el – lehetetlenné teszi azt, amit az ember kíván. Így Frankl arra kérte a pácienseit, ha csak egy pillanatra is, pontosan azt akarják, amitől annyira félnek. (Mondok erre példát: ha valakinél az álmatlanságtól való félelem eredménye az, hogy túlságosan is szeretne elaludni, akkor ne elaludni próbáljon, hanem épp az ellenkezőjét: ébren maradni).
Tehát ennek értelmében, ha téged zavar, hogy minden veled egykorú barátnő fiúzik, téged pedig egyáltalán nem érdekel a téma, akkor azt javaslom, hogy gondolj arra, hogy tilos fiúznod! Tilos a férfiakra vágynod, randevúzni, barátkozni velük, és tilos valaha is arra gondolnod, hogy az életben lesz párod! Ez is egy módszer, ha már elkezded az önvizsgálatot, mindenképpen megér egy kört, hogy kipróbáld, erre hogy reagálsz? Ezt hogy éled meg? Mit hoz föl belőled? Milyen érzéseket, gondolatokat? Nos, “Magányka”, izgalmas periódusában vagy az önismeretnek! Hajrá, előre!
Soma Mamagésa
Tipp: Soma a következő e-mail címre várja leveleiteket: soma@nlcafe.hu
