Kora reggel van, kommandósok törik be egy család ajtaját. A házban senki sem érti, hogy mi történik, apa, anya és a nagy tesó is értetlenül áll azelőtt, hogy gyilkosság vádjával rángatják ki a szobájából a 13 éves Jamie-t, aki a rémülettől összevizeli a pizsamanadrágját. Gyilkosság? Hiszen csak egy 13 éves kiskamasz! Csak ránézünk a rémült kisfiúra, és nézőként mi sem akarjuk elhinni, hogy ilyesmire képes. Biztos csak tévednek a rendőrök. Összekeverik valakivel. Ezt gondolja az apja, Eddie és ezt gondoljuk mi, nézők is.
Egy letartóztatás élőben
Így indul a Netflix legújabb, négy részből álló brit minisorozata, a Kamaszok, és ez még tényleg csak az ízelítő. A széria úgy ragadja magával a nézőt, hogy a figyelmünk egy pillanatra se lankadjon. Ezt egy különleges és rendkívül ambiciózus technikával éri el: nem használ vágást. Minden egyes egyórás epizódot a színészek és a stáb több alkalommal is végig forgatta megszakítás nélkül, majd kiválasztották ezek közül a legjobban sikerült verziót, és az lett a kész epizód. A vágás hiánya miatt olyan nézni a történetet, mintha valós időben a szereplők mellett lennénk: közelebb kerülünk hozzájuk, velük együtt tudjuk meg az információkat, így a velük való azonosulásunk is mélyebbé válik.
Fotó: Netflix
Együtt tudunk érezni a rendőrőrsre berohanó édesanyával és édesapával, akiknek fogalmuk sincs, mit vétett a gyerekük, vagy vétett-e valamit egyáltalán. De értjük a rendőrt is, aki csak azt szeretné, hogy lehetőleg balhé nélkül, mindenkit együttműködésre bírva hajtsa végre egy kiskorú letartóztatását és kihallgatását. Mi pedig nézőként csak elmerülünk a rendőrőrs forgatagában, a kamera az egyik folyosóról visz minket a másikra, a kihallgatószobából a váróba. Hihetetlen az a feszültség, amit a sorozat képes egy teljes órán át kitartani. Majd ez az egész újraindul egy újabb epizóddal.
Négy óra, egy év
A Kamaszok másik merész húzása, hogy minden epizód egy teljesen más szakaszt ölel fel a történetből. A cél az, hogy teljes képet kapjunk arról, miért tette a 13 éves Jamie azt a szörnyűséget, ami miatt bevitték a rendőrségre. Ahogy az alkotók fogalmaztak:
a Kamaszok nem egy whodunit, hanem egy whydunit, vagyis egy olyan krimi/thriller, ahol a feszültség forrását nem az adja, hogy ki gyilkolt – ez ugyanis nagyon hamar nyilvánvalóvá válik – , hanem az, hogy miért.
Ezért is játszódik a második epizód három nappal később Jamie iskolájában, ahol a rendőrök az osztálytársait próbálják kihallgatni, hogy mások, az évfolyam- és iskolatársai szemén át is megismerjék Jamie-t és a motivációit. A harmadik epizódban pedig visszatérünk a sráchoz, aki immár egy speciális intézmény lakójaként vár a bíróság ítéletére, és egy pszichológus szakember megy be beszélgetni hozzá. Ez a rész talán a legradikálisabb, a leglecsupaszítottabb mind közül: a teljes epizód gyakorlatilag egyetlen hosszú beszélgetés egy asztal körül két ember között. És működik, méghozzá nagyon.
Fotó: Netflix
Végül, de nem utolsósorban betekinthetünk Jamie családjának életébe is, nagyjából egy évvel azután, hogy a fiukat letartóztatták. Hogyan viselik mindezt? Milyen a kapcsolatuk a fiukkal, miután már ők is biztosak abban, hogy embert ölt? Hogyan viselkednek velük az emberek a környéken?
A Kamaszok egyik legmeglepőbb húzása, hogy nem akarnak könnyű megoldókulcsot adni a néző kezébe. A kisfiút nem verte az apja, és az anyja sem alkoholista vagy drogfüggő. Szeretetben nőtt fel, törődtek vele, mégis ide jutott.
És ez az, amiért szülőként annyira nehéz nézni a Kamaszokat. Mert ez a sorozat folyton eszünkbe juttatja, hogy még az is lehet, hogy apaként/anyaként mindent jól csinálunk, és a gyerekünk így is tesz valami szörnyűséget.
Persze e téren a Kamaszok nem első a sorban, hiszen erről szólt már a Beszélnünk kell Kevinről című sokkoló film is pár éve, de a brit minisorozat a realisztikus megközelítésével sokkal közelebb, kényelmetlenül közel hozza hozzánk ezt a kérdést: mit kezdhetünk egy látszólag irányíthatatlan kamasszal?
Kényelmetlen kérdések
A Kamaszok az a sorozat, ami nem válaszol, inkább kérdez. Az alkotói (Stephen Graham és Jack Thorne írók, valamint Philip Barantini rendező) jól tudják, hogy túl komplex problémához nyúltak ahhoz, hogy egyszerű válaszokkal kiszúrják a szemünket, így jól teszik, hogy meg sem próbálkoznak vele. Ott hagynak minket sok kényelmetlen, bennünk motoszkáló kérdéssel és szinte provokálnak, hogy beszélni kezdjünk róluk.
Ritka az olyan sorozat, ami nemcsak filmnyelvi szempontból rendkívül izgalmas, hanem a történetét, a mondanivalóját nézve is aktuális és provokatív. A Kamaszok a férfi dühöt, az Andrew Tate-i értelemben vett manoszférát és maszkulinitást vizsgálja kényelmetlen közelségből, és mutatja meg, hogy a közösségi médián keresztül milyen hatással bír a társadalomra és a gyerekeinkre, miközben mi felnőttként ebből fájdalmasan keveset látunk.
A Kamaszok megmutatja, hogy ma már a generációk között gyakran nem különbségek, hanem egyenesen szakadékok tátonganak, amiket egyre nehezebb átugrani. Minden szempontból kényelmetlen élmény ez a négy óra, és ez köszönhető a színészeknek is. Nem tudom, hogy a Jamie-t játszó, korábbról semmilyen színészi tapasztalattal nem rendelkező Owen Coopert honnan szedték, de ilyen erejű színészi játékot gyerekszínésztől évtizedenként talán csak egyszer láthatunk. Amit ő és a pszichológust alakító Erin Doherty a harmadik részben művel, az a kamerák előtti színészet tanítani való magasiskolája.
A Kamaszok a Netflix kínálatában látható.
