Mi, az nlc. munkatársai szentül hisszük, hogy egy ország állapota nem csak az oktatást, az egészségügyet, a nők jogait és helyzetét, vagy a mindenkori mediánkeresetet vizsgálva diagnosztizálható; a vizuális kultúra is hasonlóan fontos. Csak míg az előbbiekről folyamatosan (és teljes joggal) beszélünk, az utóbbi valahogy elsikkad. Pedig lenne miről. Mármint beszélni.
Nézzük például a csokinyuszikat.
Fotó: Neményi Márton
Sőt: nézzünk a dolgok mögé – szó szerint. Az igazi tanulságokat ugyanis nem a csomagolást elemezve vonhatjuk le, ahhoz meg kell nézni magát a csokit is, annak formáját, részleteit (ha van egyáltalán), és főleg a kettő közti viszonyt. A hasonlóság mértéke külcsín és belbecs között ugyanis, hogy is mondjuk, hullámzó. Összevásároltuk tehát a megfizethető csokinyuszikat – a maximum árat önkényesen 800 forintban állapítottuk meg –, megnéztük, hogy néznek ki be- és kicsomagolva, az eredményt pedig alább közöljük egy szórakoztató, interaktív, csúszkás fotósorozat kíséretében; maradjunk annyiban, hogy a projektért felelős fotós kollégánk azzal jött ki a stúdióból, hogy
sosem leszek ugyanaz az ember, mint előtte.
Azzal természetesen tisztában vagyunk, hogy különösebb gyakorlati jelentősége nincs az egésznek, tekintve, hogy a csomagolás letépése és a gyerekek szájpadlása közti utat ezek a csokik átlagosan 0,8 másodperc alatt teszik meg, ezalatt pedig viszonylag korlátozottak a lehetőségek a műértelmezésre, de éppen azért vicces és tanulságos az egész, mert még senki sem csinált hasonlót. Vágjunk is bele!
Az alapértelmezett
Bemelegítésnek tökéletes a Lidl sajátmárkás terméke, amely szépen illusztrálja a nagyüzemi csokinyuszigyártás esztétikai visszásságait; állatorvosi ló, mondanánk, ha nem lenne fura lelovazni egy nyulat. Becsomagolva cuki, ahogy társai többsége, ő is úgy néz ki, mint egy klasszikus, egészestés Disney-mese statisztája, akit végül kivágtak a filmből, a kézben szorongatott tojás és a csokornyakkendő is mind visszatérő motívum, ahogy a tekintet is, amelyet látva az jut az ember eszébe, hogy
nem tudom, mit szed, de én is kérek belőle.
Levetkőztetve pedig rögtön kiderülnek a turpisságok: a részletek vagy hiányoznak, vagy csak érintőlegesen stimmelnek, de leginkább úgy sem. Mégis van valami különleges, már-már mágikus vonzereje a csupasz Favorina-nyuszinak, amelyet annál erősebben érzünk, minél tovább nézzük. Mint egy démonos-megszállós horrorfilm elején előkerülő pattintott kőkorszaki totem, amelyről kiderül, hogy valamit – vagy valakit – magával hozott a föld alól.
A rossz helyre küldött memó
A vállalati szinergia alapfeltétele a divíziók, projektmenedzserek és munkacsoportok közti akadálymentes, gördülékeny kommunikáció. A Lidl sajátmárkás nyuszija ambiciózus ugyan, de ezen a fronton valami félrecsúszhatott. A végeredményt látva az a tippünk, hogy egész más briefből dolgozott az öntőforma-designer team és a csomagolásért felelős grafikuscsapat. Az előbbiek egy klasszikus, a harmincas-negyvenes évek rajzfilmes esztétikáját idéző Disney-nyuszit terveztek, méghozzá nagy műgonddal (figyeljétek a kifejező kontúrokat, a csokiba óvatosan vájt apró részleteket!), az utóbbiak pedig egy kölniszagtól szédelgő, kissé megszeppent, de a jövőbe ettől még optimistán tekintő (révedő) egyedet.
Kíváncsiak vagyunk, milyen lenne fordítva.
A „szia, van egy percet gyermekvédelemre?”
Szintén éles, már-már tudathasadásos a kontraszt a kínai boltban vásárolt noname nyuszi csomagolása és valódi énje között. (Vagy éppen a csomagolás a valódi? Létezik-e egyáltalán a valódi, vagy mind a kozmikus energiák halovány árnyékai vagyunk csupán, hogy egy szempillantásnyi földi lét után visszatérjünk a Nagy Ürességbe?) A becsomagolt nyuszi mintha egy aluljáróba frissen kivezényelt adománygyűjtő lenne, aki még hisz abban, hogy az emberek eredendően jók, és pozitívan fogadják majd a címben jelzett, kissé passzív-agresszív kérdést, a levetkőztetett nyúl pedig valószínűleg éppen most van túl élete első pitiáner bolti lopásán, és el sem hiszi, hogy nem bukott le.
A kivitelezés ettől még – nem csak a kategóriájában, hanem egyébként is – meglepően igényes.
Az MDMA
Egy NAV-vizsgálat sem leányálom, a felnőtt élet legstresszesebb pillanata mégis az, amikor az ember próbálja tartani a lépést a villámgyors szupermarket-kasszással. A felelősséget persze nem szeretnénk hárítani, a mi hibánk, hogy bénáztunk a zacskózásnál, és a Boci műalkotása kettétört, így azt csak félig levetkőztetve tudjuk prezentálni. Így is látszik azonban a példás igyekezet, hogy legalább érintőleges köze legyen egymáshoz a két karakternek; sok részlet hibádzik, de a lényeg ugyanaz. A nyuszi levetkőztetve és becsomagolva is olyan, mint egy kezdő partiarc, aki egy bemindenezve végigkattogott deephouse-buli után a bejáratnál egy szál pólóban szaladgál oda random társaságokhoz azzal, hogy
bocsi, nem tudjátok, hol lesz az after?
Nagyon drukkolunk, hogy végül megtalálja!
A Hellraiser
A Figaro báránykáját főleg azért választottuk, hogy legyen egy – bocsánat a rettenetes képzavarért – kakukktojás is a nyuszik között a fajközi tolerancia és sokszínűség jegyében. A meglepően olcsó, és mint kiderült, egész jó minőségű csokit a boltban megtapogatva ráadásul máris kellemesen csalódtunk, úgy tűnt ugyanis, hogy a csomagolásnak és a belbecsnek van némi köze egymáshoz; ezt az itt szereplő tételek többségéről nem mondhatjuk el. Maga a bárány kissé Disney-sztenderd, de ettől még cuki; az egyetlen baj, hogy valamilyen gyártástechnológiai hiányosságnak köszönhetően
beleolvadt a csomagolás gyűrődéseibe és ráncaiba, az eredmény pedig a nyolcvanas évek horrorfilmjeit idézi, amelyek VHS-borítóit perverz izgalommal nézegettük a videotékákban, de a szüleink sosem engedték, hogy kikölcsönözzük őket.
Mintha egy a Hellraiser-filmekből végül kivágott Cenobitával néznénk farkasszemet, de szembejöhetne bármely David Cronenberg-moziban, esetleg Stephen King– vagy H. P. Lovecraft-adaptációban. A bárányka egy hozzám hasonló horrorfanatikusnak kész felüdülés, a gyerekeknek kevésbé.
A Skibidi
Bár decens normcore ruházatát elnézve – övvel köldökig felrángatott vászonnadrág, abba betűrt kék piképóló – azt is hihetnénk, hogy ez a nyuszi egy viszonylag gazdag zöldövezetben élő középkorú férfi, a testtartás, a lazán zsebre tett kéz és az arckifejezés mégis azt sugallja, hogy ő egy ironikusan öltözködő Gen Alpha nyúl, csak úgy árad belőle a Rizz és a Skibidi vibe. Büszkén kihúzza magát, nem szorongatja a tojást, nem tördeli a kezét, mint kollégái: ez a nyuszi bizony nem NPC.
A baj csak az, hogy a nyilvánvalóan tehetséges grafikusnak nem szóltak, hogy nem mesekönyvet, hanem csokinyuszit illusztrál, és az elkészült rajzot már nem volt idő az öntőformához igazítani – mi legalábbis így képzeljük –, így a Tibi termékében nincs sok köze egymáshoz a formának és a karakternek: utóbbit egyszerűen rácsomagolták az előbbire, oszt’ jónapot. A két nyuszi ráadásul nem is lehetne különbözőbb: a csoki csomagolás nélkül egy egészen más Gen Alpha-archetípust, egy lelkes, csokornyakkendős, az első osztályos évnyitójára éppen megérkező kisiskolást reprezentál, aki bátran áll a magyar közoktatás összes kihívása elé. Szegény, ha tudná.
A Dessau-iskola
Egy kicsit több mint száz éve egy csapat őrülten menő és egészségesen bohém építész, formatervező és grafikus kitalálta, hogy a használati tárgyak addig bevett komótos, kézműves gyártása, és az, hogy minden egyes darabot mesteremberek munkálnak meg nagy műgonddal, fenntarthatatlan: ideje elgondolkodni azon, hogyan lehet ellátni bútorokkal, otthonokkal és dekoratív tárgyakkal a városokba zsúfolt tömegeket úgy, hogy azok minél egyszerűbbek és olcsók legyenek, és közben műalkotásként is működjenek szigorú, geometriai harmóniában. Ez lett a híres Bauhaus-iskola, amely Dessauban forradalmasította kis túlzással az egész nyugati civilizációt, és amely annak ellenére érezteti máig a hatását, hogy a nácik gyanús, balos, dekadens csürhének titulálták és viszonylag hamar szétkergették őket. Az akkor lefektetett művészetelméleti és esztétikai szabályok most is visszaköszönnek, elég ránézni az IKEA-katalógusra, az Apple-termékekre… vagy a Balaton csokinyuszijára.
Amely már becsomagolva is felhívja magára a figyelmet minimalista formavilágával, jelzésértékű íveivel, de így még inkább a pop art, mint a Bauhaus előtt tiszteleg. Pőrén azonban egyértelmű, honnan fúj a szél: a harmadolóvonalakra épülő kompozíció a klasszikus szobrászat alapelveit idézi, miközben a teljes homogenitást csak a roppanós kekszdarabkák törik meg. Az alkotás gondolatisága, kifejezőereje nem a részletek teljes hiánya ellenére érvényesül – hanem éppen amiatt. Arról nem is beszélve, hogy így könnyen újrahasznosítható Mikulásként, ha eljön az ideje.
A kontrollcsoport
A Milka – egyébként meglepően olcsó, a 800 forint alatti kategóriába bőven beleférő – nyusziját csak azért választottuk, hogy megmutassuk, milyen az, amikor egy gyártó komolyan veszi a feladatot, hogy a végén nagyjából ugyanaz a nyuszi nézzen ránk a csomagolás alól is. A részletes, igényes kivitelezés és a cukiságfaktor olyan erős, hogy az már-már kontraproduktív: az ember egyszerűen sajnálja elpusztítani.
Egészen nulla egész nyolc másodpercig. Ez mégiscsak egy Milka-csoki!
A rémálom-üzemanyag
Az M&M’s nyuszija – vagy mi ez – bőven túllépte a pénzügyi keretet, 1200 forint (!) ugyanis, de vétek lett volna kihagyni. Elsőre nehéz megérteni, mit is látunk, hogy miért tátonganak üresen a nyuszi szemüregei és miért sárga a teste; hosszú másodpercek után esett le a boltban, hogy ez egy a nyuszimaszkot éppen magáról leügyetlenkedő drazsé. Ez azonban csak újabb – nyugtalanító, sőt, nyomasztó – kérdéseket vet fel. Miért öltözött nyuszinak az M&M’s? Miért néz ilyen élvetegen? Miért nem kerek a teste? Miért ilyen hiteles anatómiailag a nyuszi feje? Mármint… ez csak egy jelmez, ugye?
Ugye?!
Az alternatívába jobb nem is belegondolni.
Ehhez képest kész megkönnyebbülés a csomagolás nélküli csoki: a fő formák stimmelnek, de kontextus hiányában ez inkább egy vicces sapkának tűnik, mint maszknak. A csoki tekintete azonban még zavarosabb, és a szája is arra utal, hogy lassan elveszíti uralmát a motoros funkciói felett. Így inkább szól az egész az otthoni pálinkafőzés veszélyeiről, mint arról az istentelen szertartásról, amin a becsomagolt nyuszi feltételezhetően éppen túl van – és amiről jobb, ha nem is beszélünk többé.
