Amikor a szűkebb vagy tágabb családunk találkozik, az idősebb generáció „Hogy vagy?” helyett mindig azzal indít, hogy „Úgy le vagy fogyva! Eszel te rendesen?” Vagy épp ellenkezőleg: „Felszedtél egy kicsit?” Utóbbihoz persze mindig hozzáteszik: „Nem baj, jól áll!”
Azt hiszem, az, hogy a családunk kilókban méri, ki hogyan érzi magát, nem egyedülálló. Hányszor hallottad már ezeket a mondatokat te is, vagy valamelyik változatukat? Hányszor gondoltál már te is hasonlóra, vagy mondtad ki hangosan?
És akkor továbbmegyek. Hányszor gondoltál úgy egy desszertre, mint bűnözésre. Használtad valaha a testmozgást „büntetésként” azért, mert valami olyat ettél?
Ez leegyszerűsítve maga a diétakultúra.
A mai felnőtt generáció tagjai ebben nőttek fel. A szüleik ugyanígy beszéltek, ahogyan az ő szüleik is. Viszont nekünk, modern szülőknek, már megvannak az eszközeink, tudásunk és tudatosságunk ahhoz, hogy megtörjük ezt az ördögi kört, és megvédjük a gyerekeinket attól, hogy továbbvigyék ezt a káros szemléletet.
A diétakultúra a kövérségtől való félelemre épül, mégis gyakran „egészség” és „jóllét” címszavak mögé bújik. Bár talán túlzás lenne azt állítani, hogy maga a „diéta” szó problémás, az viszont tény, hogy a hatalmas diétaipar az emberi bizonytalanságból és a kövérségtől való félelemből profitál.
A diétakultúrával való első találkozás otthon történik
Lehet, hogy a szüleid korlátozták a nassolást, vagy azt, miből mekkora mennyiséget ehetsz. Lehet, hogy „zsírszegény” és „cukormentes” feliratú termékek sorakoztak a konyhaszekrény polcán. Vagy talán sokkal direktebben volt jelen a diétakultúra, és ahogy nálunk is, a szüleim mindig kritizálták a testünket, de magukkal sem bántak kesztyűs kézzel. Az anyám egész felnőtt korában fogyókúrázott, és persze ezen sincs mit csodálkozni, hiszen a nagymamám rendszeresen büszkélkedett azzal a fotóval, amelyen az akkor 8 éves lánya rakottszoknyáját viselte, és nekünk mindig meg kellett csodálnunk, milyen vékony dereka volt.
A gyerekek bizony mindezt észreveszik, és ami még rosszabb: magukévá is teszik. Az ételeket „jó/egészséges” és „rossz/ártalmas” kategóriákra osztják. Ahelyett, hogy élveznénk a finom, tápláló, szeretettel készült ételeket, bűntudattal tekintünk rájuk.
A diétaiparág mára több milliárd dolláros üzletág. Pont azért, mert ezekre a generációs félelmekre és bizonytalanságokra épít. Azt akarják elhitetni velünk, hogy az egészség egy bizonyos testsúlyhoz és testalkathoz kötött, és hogy mindig újabb és újabb termékeket kell vásárolnunk, hogy ezt a testképet elérjük.
Bár azt nem tudjuk befolyásolni, hogy gyerekeink mit látnak a közösségi médiában vagy a filmekben a szépségideálokról, de az, hogy mi történik otthon, a mi kezünkben van. A mi felelősségünk, hogyan beszélünk az ételről és a testünkről. Ehhez egy szakértőt hívtunk segítségül, Bartus-Preizler Gabriella dietetikust kérdeztük a diétakultúra negatív hatásairól, és arról, hogyan szakítsuk meg ezt az ördögi kört.
Bartus-Preizler Gabriella (Fotó: DWEINERPHOTO)
Milyen életkorban kezdenek a gyerekek testükkel foglalkozni?
B. P. G.: Hamarabb, mint gondolnánk! Sokan hiszik, hogy a testtel való elégedetlenség csak a kamaszkor problémája, pedig már a kisgyerekek is figyelik a környezetüket és tanulják, hogyan kell „viszonyulni” a testhez. A csecsemő is érzékeli, ha a szülő feszült vagy elégedetlen a saját testével. Egy óvodás vagy kisiskolás pedig, ha azt hallja, hogy anya panaszkodik a hasa méretére, könnyen elkezdhet aggódni a saját kerekded pocakja miatt. Ezért is kulcsfontosságú, hogy már egészen kicsi korban pozitív, elfogadó testképet közvetítsünk feléjük – elsősorban a saját példánkon keresztül.
Milyen hatással lehet a szülők diétázása vagy testükkel való elégedetlensége a gyerekekre, akár már egészen kicsi korban is?
B. P. G.: A szülők diétázásának számos negatív hatása lehet a gyermekekre. Épp emiatt csak feltétlenül szükséges esetben javasolt az étrend korlátozása, például egy diagnosztizált betegség esetén, mint amilyen egy cölikália, ételallergia stb. Ha a kicsik azt hallják a felnőttektől, hogy nem beszélnek tisztelettel a saját testükről, akkor a gyerekek ezeket a mintákat könnyen átveszik, így kritikusabban állhatnak ők is saját magukhoz, valamint megtanulhatják, hogy az értékük a kinézetüktől függ. A szülők diétázásának további veszélye, hogy növeli az evészavarok kialakulásának kockázatát, valamint, ha a kicsik azt látják, hogy az evés a szüleik számára sem élvezet, akkor döcögősebb lehet a hozzátáplálás és elhúzódhat a kisgyermekkorra jellemző válogatós időszak is.
Tapasztalatod szerint mit tanulnak a gyerekek abból, hogy az ételeket „jó” vagy „rossz” címkékkel látjuk el? Milyen alternatív kifejezéseket használhatunk a „rossz étel” helyett?
B. P. G.: A gyerekek nagyon fogékonyak a felnőttek szavaira, így ha rendszeresen hallják, hogy egy étel „rossz”, „bűnös” vagy „jó”, „egészséges” akkor ez megnehezíti, hogy a gyerekek megtanulják felismerni saját éhség- és jóllakottságérzetüket, és helyette külső szabályok mentén kezdenek el enni vagy nemet mondani az ételre. Ha negatív jelzőkkel látunk el bizonyos ételeket, akkor ezek fogyasztása bűntudatot, szorongást kelthet bennük, és hosszú távon torzíthatja az étkezéshez, evéshez való viszonyukat, például titokban esznek édességet. Ráadásul sokszor pont az ellenkezőjét érjük el a címkézéssel: a „rossz” és tiltott étel még vonzóbb lesz a kicsik számára, így többet esznek belőlük, mint amennyit valójában ennének. Érdemes egyszerűn csak a nevén neveznünk az ételeket és kerülni a címkézést.
Mit tehet egy szülő annak érdekében, hogy gyermeke kiegyensúlyozott kapcsolatot alakítson ki az evéssel és a testével?
B. P. G.: A kiegyensúlyozott étkezési viszony alapja, hogy szülőként tiszteletben tartjuk a szerepünket: mi döntünk arról, hogy mit, mikor és hogyan kínálunk, de azt már a gyermekre bízzuk, hogy mit és mennyit eszik. Ha nyomást gyakorolunk rá, például „Edd meg a zöldséget!”, azzal épp az ellenkező hatást érhetjük el. Helyette sokkal hatékonyabb, ha jó élményeket társítunk az evéshez: bevonjuk a gyerekeket a bevásárlásba, kertészkedésbe, főzésbe, és hagyjuk, hogy megismerjék az ételeket a saját tempójukban – akár kézzel felfedezve is. Ha nem kedvel egy ételt, türelemmel, kis adagban, újra és újra kínálhatjuk, más, kedvelt falatok társaságában. Így épül ki a valódi bizalom az étkezés és a test irányába.
Milyen jelei lehetnek annak, hogy egy gyerek már érintett testképzavarral vagy szorong az étkezések miatt?
B. P. G.: Már gyermekkorban is lehetnek jelei annak, ha egy gyerek szorong az evéssel kapcsolatban vagy torz képet alkot a saját testéről. Fontos kiemelni, hogy a testképzavar és az evészavar nem ugyanaz: a testképzavar a testünkkel kapcsolatos érzésekre és gondolatokra utal, míg az evészavar viselkedéses tünetekkel járó mentális zavar, de a két jelenség gyakran összefonódik. Testképzavarra gyanakodhatunk például, ha egy gyerek rendszeresen elégedetlen a külsejével, „túl kövérnek” tartja magát, kerüli a tükröt, nem akar szerepelni fényképeken, vagy szégyelli a testét öltözésnél, testnevelésórán. Az evészavar jele lehet, ha a gyermek sír, amikor asztalhoz kell ülni, fél bizonyos ételektől, kerül új ízeket vagy állagokat, dühös vagy feszült evés közben. Előfordulhat, hogy csak néhány ételt fogad el, vagy teljes nyersanyagcsoportokat elutasít. Ha ezek a tünetek tartósan fennállnak, érdemes időben segítséget kérni. A megoldás sokszor több szakember együttműködését igényli: dietetikus mellett pszichológus vagy gyermekpszichiáter bevonása is fontos lehet.
Fotó: Getty Images
Mik a leggyakoribb mondatok vagy viselkedések, amelyek akaratlanul is hozzájárulhatnak egy gyerek testképzavarához vagy szorongásához az étkezés kapcsán?
B. P. G.: Sokszor észre sem vesszük, mennyi apró megjegyzés, szokás vagy viselkedés formálja a gyerekek testképét és ételhez való viszonyát. Olyan mondatok, mint:
- „Én ilyet nem eszek, mert ez hizlal.”
- „Addig nem mehetsz játszani, amíg meg nem kóstolod/meg nem eszed!”
- „Nézd, az öcséd már mindent megevett. Edd meg te is!”
- „Azt biztosan megeszed? Nem túl egészséges!”
Ugyanígy árthatnak azok a viselkedések is, amikor egy felnőtt látványosan elégedetlen a saját testével, diétázik, kihagy étkezéseket, vagy szégyenkezik az ételválasztása miatt. A gyerekek ezeket a mintákat könnyen átveszik, és ezek hosszú távon befolyásolhatják a saját testképüket és viselkedésüket.
Hogyan lehet a gyerekekkel az egészséges táplálkozásról úgy beszélni, hogy ne alakuljon ki bennük bűntudat vagy szégyenérzet?
B. P. G.: Érdemes a gyerekek nyelvén szólni hozzájuk, ami nem más, mint a játék. Gondoljuk át, hogy melyek azok az alapanyagok, amelyekből a gyermekünk keveset fogyaszt. Ezekkel szerezzünk sokféle pozitív tapasztalatot! Például ha nem szereti a zöldségeket és a gyümölcsöket, akkor csodálkozzunk rá milyen hangosan ropog a paprika a szánkban, mennyire más az íze a különböző almafajtáknak, milyen szépen befesti a fagyasztott málna leve a natúr joghurtot. Így felkeltjük a gyermekek érdeklődését az ételek iránt és jó esély van rá, hogy idővel majd szívesen becsatlakozzanak a felfedezésbe.
Mit tanácsolsz azoknak a szülőknek, akik maguk is küzdenek a testképükkel, de szeretnének jobb példát mutatni a gyerekeiknek?
B. P. G.: Időnként a legtöbb emberrel előfordul, hogy elégedetlen a testével, negatív gondolatokat fogalmaz meg magáról. Ez önmagában természetes, de érdemes tudatosan odafigyelni arra, hogy ezek a megjegyzések ne a gyermekek füle hallatán hangozzanak el, különösen ne kritikus, elítélő módon, akár a saját, akár mások külsejéről van szó. Ha azt érezzük, hogy ezek a gondolatok túl nagy hangsúlyt kapnak az életünkben, fontos lépés lehet segítséget kérni. Ajánlott olyan szakembert választani, aki nem a testtömegre, hanem az egészséges szokások kialakítására helyezi a fókuszt, például az elegendő alvásra, rendszeres testmozgásra, változatos étrendre és a stresszkezelésre. Ez a szemlélet nemcsak a szülő jóllétét támogatja, de hosszú távon a gyermek testképére is pozitív hatással lesz.
