Megengedek magamnak némi szubjektivitást, tehát elmondom: szülőként magam is tapasztaltam a tanítónők hatalmát. Ha jól választottunk, a gyerekeink boldogan röppentek az iskolába és negyedikben bömböltek, hogy el kell válni a tanító nénitől , ha rosszul, hasfájást produkáltak reggelente, elfelejtettek kérdezni, ráadásul néhány hónap alatt eldöntötték, hogy hülyék. (Sok évi munkával tudtuk csak rendbe hozni azt, amit egy-két kemény tanító elrontott!). Arról már ne is beszéljek, hogy újságíróként hegyet tudnék építeni azokból az olvasói levelekből, amelyeket gyerekükért aggódó, tanítókat kritizáló szülők írtak! Épp ezért döbbentem meg és utaztam Székesfehérvárra , amikor az alábbi levelet megkaptam
Kedves Ildikó! Mereteiné Dóczi Erika vagyok, Székesfehérváron élek a férjemmel és két kisfiammal. A nagyobbik fiunk a Zentai úti Általános Iskolába jár, negyedik osztályos. Szülőtársaimmal arra szeretnénk önt kérni, hogy legyen a cinkosunk! Ugyanis a mi gyerekeink olyan csodálatos tanító néni keze alatt cseperedhettek, olyan indíttatást kaptak az iskolás évekre, hogy azt nemigen lehet szavakba foglalni. Pedig most el kell tőle búcsúznunk, jövőre felsősök lesznek a lurkók. Nem tudjuk ajándékkal kifejezni azt a hálát, amelyet Lentiné Kalydy Mariann iránt érzünk négyévi szeretetéért, toleranciájáért, türelméért, a rengeteg segítségért, a jóízű beszélgetésekért Tehát arra szeretnénk kérni, hogy a pedagógusnap környékén megjelenő Nők Lapjában írjon róla! Valószínűleg szívesen olvasnak az országban egy olyan tanítónőről, aki boldog gyerekeket nevel. Reméljük, hogy az írással nagy örömet szerzünk neki! Szeretettel:
Erika és huszonhét szülőtárs
Csak úgy megsimogatta
A titkos találkára, amelyről csak a szülők és a gyerekek tudnak, Feketsné Király Marianna barátságos házában kerül sor. Hatan három szülő, három gyerek várnak rám az osztály képviseletében, ám a többiek véleménye is jelen van: a mosolygós, négygyerekes háziasszony azonnal a kezembe nyom egy testes paksamétát, sok szülő és gyerek írása-véleménye lapul benne Mariann néniről.
Később szép lassan rájövök, hogy a különleges Mariann néni nem csinál semmi különlegeset. Csak nincs számára rossz gyerek, akitől meg kell szabadulni, csak emberszámba veszi a szülőket nem arra használja a szülői értekezleteket, hogy a gyerekeket ostorozza, és a szülőket szembesítse saját kicsinységükkel , csak szívvel-lélekkel-hittel dolgozik. Nem az lenne normális, ha minden tanítónő így nevelné-oktatná a kicsiket?
A háziasszony mintha olvasna a gondolataimban, már a beszélgetésünk elején érzékelteti velem, hogy nem minden tanító Mariann néni
Az ikerlányaim már huszonnégy évesek, és egyikük szociálpedagógiát végzett, felnőtt hölgy még most sem beszél szívesen a hajdani iskolakezdéséről. Én sem felejtem el soha azt a pillanatot, amikor anno beléptem az osztályába mindegy, hol történt, ki volt a főszereplő, nem törleszteni akarok , és a tanítónő épp a gyerekem fölé hajolt, közben elborult tekintettel ordított. Ma is elszorul a szívem, ha felidézem a hatéves kislányom rémült arcát, még azt sem tudta, mi az iskola . Ehhez képest Dani fiam zökkenőmentesen kezdte az iskolát.
Ő tipikus fiú, élénk, aktív, nem kerüli a konfliktusokat, véleményt formál mindenről, nézz rá, ugye, nem így festenek a földre szállt angyalok ?! Ráadásul óvodás korában minden áldott reggel sírt, amikor elvált tőlem (vagy a férjemtől), tehát az óvónők azt ajánlották, hogy nagy gonddal keressek iskolát, mert a fiam csak akkor fog beilleszkedni, ha elfogadja a tanítónőjét. Tehát beballagtunk a Zentaiba, ahol véletlenül összetalálkoztunk Mariann nénivel. Ő rámosolygott Danira, majd csak úgy megsimogatta a fejét. És megtörtént a csoda! A fiam már az első iskolai napon jókedvűen búcsúzott tőlünk, és négy éve jól érzi magát a simogató kéz közelében
A teljes cikk a 22. heti, május 31-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.