| Mélyrepülés A boldog látszatra való törekvésben, miközben próbáljuk gondosan palástolni valódi érzéseinket, elnyomni saját igényeinket, könnyen eljuthatunk a másik végletig: menthetetlenül levertté válunk. Ez pár hét után már nagyon kellemetlen lehet, és ha nem fordítunk elég figyelmet a vészjelzésekre, akkor komolyabb lelki baj is kialakulhat. Ha úgy érzed, hogy összecsapnak fejed fölött a hullámok, kérj segítséget párodtól, rokonaidtól, barátaidtól, és engedélyezz magadnak egy kis szabadságot! Ha tartósan a mélyponton maradsz, nincs kedve semmihez, ezzel együtt nem tudsz jól aludni, folyton ennél, vagy étvágytalan vagy, ez már komoly bajt jelent. Fordulj pszichológushoz vagy pszichiáterhez! |
Ez teljes képtelenség! Ha a gyerekem megszületik, forduljak teljes erőmmel a család felé, de egyben persze legyek karakán kismama, aki a korszellemnek megfelelően tanul, dolgozik a gyes mellett. A lakás legyen mindig patyolattiszta, a férj ingei kivasalva, gyerek megnevelve. Ne legyek se ráncos, se fáradt, és imádjam a szexet két szoptatás között is. De hát kié is ez az élet, az enyém, vagy valami kitalált nőé, akit a helyembe képzel mindenki?
Ismerős érzések ezek, sokunk fejében megfordultak már. Lássuk, hogyan tudunk fordítani a helyzeten!
Ne hidd el!
Az egyes számú tévhit, amivel már a gyerek megszületésekor szembetaláljuk magunkat, az, hogy az anyák mindig boldogok.
Egyszerűen bizonyítható, hogy ez az állítás hamis, és így nem is kell megfelelnünk neki: köztudott, hogy az emberek nem mindig boldogok, az is köztudott, hogy az anyák is emberek, ebből pedig egyenesen következik, hogy az anyák nem mindig boldogok. Bizony, néha szomorúak vagyunk, mérgesek, elkeseredettek. Nyugodtan vállaljuk érzéseinket, nem kell színlelnünk. Figyeljük meg: gyerekünk meglepően elnézően fogadja, ha a kedvünk nem éppen rózsás, és az is lehet, hogy éppen neki sikerül megvigasztalnia bennünket.
Karrier ki ne mondd!
Manapság az a nő, aki a gyerekei mellett a saját munkáját is fontosnak tartja, számíthat arra, hogy sokszor az orra alá dörgölik: feláldozza családját a saját boldogulásáért. Pedig lehet a két dolgot együtt jól csinálni, de kizárólag külső segítséggel. Hogy a bölcsőde, a nagymama vagy egy háztartási alkalmazott válik-e be, az a helyzettől függ. A lényeg, hogy első lépésként lássuk be: nem vagyunk képregényhősök, akik mindenre képesek egyedül!
És még valami! Nagyon fontos, hogy rugalmasan kezeljük a helyzetet. Márti (32) így ír erről:
Mindig is nagyon szerettem a munkám. Amikor az első lányommal teherbe estem, megbeszéltük a főnökömmel, hogy egy év után visszamegyek dolgozni. Így is történt, a családom támogatott ebben, a kicsire előbb a nagyszülők vigyáztak, később ovis lett nagyon elégedett voltam. Ekkor jött a következő baba. A terv a régi volt, Kata egyéves korában megint munkába álltam. De ez már nem volt az igazi: egyre több gond volt a gyerekekkel is, a munkahelyemen sem tudtam igazán jól teljesíteni. Egy hónap küszködés után beláttam, hogy ez így nem fog menni. Kértem még egy év haladékot a kollégáimtól. Nem bántam meg a döntésemet, azóta ismét dolgozom, és nem érzem hátrányát a kihagyásnak.
Tippek dolgozó anyáknak: |
Ki viseli a nadrágot?
A sikeres nőket főleg, ha teljesítményük a fizetésükön is meglátszik gyakran tartják túlságosan is férfiasnak. Ez a párkapcsolatban is problémát okozhat, ha a családfő veszélyben érzi a pozícióját.
Tény, hogy a munka világában jó eredményt főként férfias tulajdonságokkal lehet elérni, noha a skandináv országokban már nem veszik olyan szigorúan a szereposztást, mint nálunk: Svédországban a férfiak is mehetnek szülés utáni szabadságra, és élnek is ezzel a lehetőséggel. A nők lelkifurdalás nélkül bontakozhatnak ki a hivatásukban. Nálunk még várat magára az effajta szemléletmód, de ne adjuk fel!
Gondos háziasszony süt, főz, mos, mosogat,
mazdával jól előz, jól tolat,
jó gazda,
szép, gazdag,
nem nyafizik,
nem hízik,
az is fix, hogy
nem fogy,
nem beteg,
nem buta,
tudja jól, mit akar,
betakar,
takarít, kiterít, satöbbit,
kiterül,
gyereket kipenderíti,
baj forrását kideríti,
mindennek az okát
és így tovább,
hú, de unom.
(Kukorelly Endre Samunadrág című kötetéből)
Ami biztos, családalapítás előtt el sem tudnánk képzelni, milyen hihetetlen kalandokba sodor majd az életünk, és mi mindenre képesek leszünk, amiről addig fogalmunk sem volt. Amíg nincs gyerekünk, a számunkra nehéz, túlterhelő vagy kellemetlen helyzetekből általában kiléphetünk anélkül, hogy nagyobb tragédiát okoznánk. Ám amint megfogan a baba a legtöbb anyában tudatossá válik: nincs visszaút, ez már nem az én életem, hanem a MI életünk. Ha probléma adódik, meg kell oldani, ha nem tudom megoldani, át kell vészelni, ki kell bírni a fájdalmat a veszteséget azért a boldogságért cserébe, amit a kicsivel átélhetünk. Vagyis érte.
Legtöbbünknek a vajúdás az első ilyen éles helyzet: nem mondhatom azt, hogy hát inkább akkor ne is szüljünk, bocs, jobb lenne inkább otthon aludni! Ott maradunk, végigcsináljuk még akkor is, ha azt hisszük, nem bírjuk tovább és a végén megöleljük a pici szuszogó csomagot, és mintha elfújták volna a fájdalmunkat. Lélekben megerősödve gondolunk vissza a nehéz órákra: igen, képes vagyok rá.
Napról napra állunk újabb próbatételek elé, és ahogy cseperedik a gyerekünk, egyre több ilyen helyzetet átvészelve egy idő múlva úgy érezzük: számunkra nincs lehetetlen. Jó esetben mosolyogva tekintünk vissza egy, két majd többgyerekes kalandjainkra, talán hasonlókra, mint Kati és Kinga, akik megosztották velünk élményeinket.
Komoly határidős feladaton dolgoztam, szinte éjjel-nappal a gépnél ültem, szegény gyerekek alig kaptak belőlem valamit, ennek megfelelően egész nap nyávogott valaki, bosszantották egymást, hátha figyelek rájuk kicsit. A tiszta, ám vizes ruha a mosógépben »száradt«, az ebéd a sütőben aszalódott, mert elfelejtkeztem róla, a nagyi telefonált, hogy ugye már csinosítom a kicsiket, mert mindjárt jön értük, mennek koncertre. Jesszusom, ezt el is felejtettem, tehát vasalni kell. Egy idő múlva feladtam azt az elképzelést, hogy a délelőttöt a munkámmal töltöm. Kivettem a jobb sorsra érdemes rakottkrumplit, kivasaltam a három inget, kiteregettem, megpróbáltam bevonni mindenbe a gyerekeket, vagy legalább szóval tartani őket, elsimítani a feszültséget. Végre ebédidő: ebédelés, szép ruha, közel a perc, hogy nyugodtan leülhetek a gép elé, és behozhatom a lemaradást. Igen, itt a nagyi, sziasztok….huhhh. Világbéke. Még benézek valamiért a gyerekszobába, és földbe gyökerezik a lábam. Vagyis pocsolyába. Mi ez? Marci fiam frissen beszerzett akváriuma. Elrepedt a feneke, százhúsz liter víz csörgedezik a szekrény oldalán lefelé a szőnyegpadlóra, a guppik és a karmosbéka pedig érdeklődve néz rám: most akkor velünk mi lesz? Hangosan nevetni kezdtem, annyira morbid volt a helyzet. Hát mégis mi lenne, megoldjuk…és anya dolgozik majd éjszaka, hajnalig…
