Recep Tayyip Erdoğan 2013 és 2014 között volt Törökország miniszterelnöke, 2014 óta pedig az ország köztársasági elnöke, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy az Erdoğan-rendszer az Orbán-rendszernél is idősebb és stabilabb. Bár a bő két évtized során akadtak kisebb-nagyobb megingásai, jelenleg nem úgy fest, hogy belátható időn belül bármi is veszélyeztetné a 71 éves elnök hatalmi berendezkedését.
Aziz és Derya értelmiségi, viszonylag jómódú házaspár, akik közösen nevelik kamasz lányukat. A férfi drámaíró és egyetemi tanár, a nő pedig felkapott színházi színésznő Ankarában. A maguk módján lázadnak: a férfi darabjaiban – melynek főszereplője általában pont a felesége – fogalmaz meg rendszerkritikát, illetve a közösségi médiában sem hallgatják el a véleményüket.
Derya és Aziz szerepében Özgu Namal és Tansu Biçer (forrás: Berlinale)
Lehet, hogy mindez nem tűnik soknak, de
egy elnyomó államban sokszor már ennyi is elég a megtorláshoz.
Volt egyszer egy Törökország
A 2026-os Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, vagyis a Berlinale versenyfilmjét az a Németországban élő török Ilker Çatak rendezte, aki néhány éve A tanári szobával még a német állami oktatással szemben fogalmazott meg erős kritikát, ami ráadásul olyan jól sikerült, hogy a filmje egészen az Oscar-jelölésig vitte.
Ott egy erős drámai helyzetre húzott rá már-már thrillerekbe illő feszültséget, itt azonban egészen más húrokon játszik. Hőseit már-már kafkai szituációkba keverve mutatja be, hogy mennyire tehetetlen tud lenni a kisember, ha hirtelen szembe találja magát az állami gépezet letaglózó erejével, és mennyire egyedül marad a harcával még akkor is, ha kezdetben sokan még a támogatásukról biztosítják.
Nem kell Oroszország felé néznünk, hogy lássuk, kivel mi történik ilyenkor. Pankotai Lilitől kezdve Iványi Gáboron át Vona Gáborig
rengeteg olyan embert lehet itthon találni, aki hirtelen a hatalom célkeresztjében találta magát.
Volt köztük, aki ki tudott jönni ebből, másnak a meghurcoltatása a mai napig tart, de egy biztos: ha valakivel ez egyszer megtörténik, garantáltan mély nyomot hagy benne, és belül összetörik egy kicsit. És ez „csak” a NER: a filmben bemutatott helyzet ennél súlyosabb.
Az elnök nyílt színi kritikája például önmagában elég lehet ahhoz, hogy az embert terrorizmus támogatásának vádjával bíróság elé állítsák. De a rendszer célja valójában nem az, hogy minél több embert küldjön rács mögé, inkább az, hogy elérje: az állampolgárok tartsanak tőle annyira, hogy eszükbe se jusson az ellenállás. Márpedig ehhez példát kell statuálni, és pontosan ez történik Aziz és Derya esetében.
Jelenet a Sárga levelek című filmből (forrás: Berlinale)
A rendszer ellenségei
A jelek folyamatosan gyűlnek. Derya-t nem kirúgja a színház, egyszerűen leveszik a műsorról a férje éppen csak bemutatott, nagy sikerű darabját, hogy valami teljesen ártalmatlant játszanak helyette. Amikor Derya emiatt felemeli a hangját, az már épp elég indoknak bizonyul a kirúgásához. Azizt pedig számos kollégájával egyszerre távolítják el a katedráról mondvacsinált okokkal, majd a vádak egyre súlyosabbá válnak: a hatóságok gyakorlatilag potenciális terroristaként tekintenek rá, emiatt az eljárás végeztéig nem hagyhatja el az országot.
És az eljárás egyáltalán nem gyors, szándékosan nem az. Minél tovább tart, minél többször kell menni a bíróságra, az csak annál jobb. Ugyanis
a börtönnél is nagyobb büntetés az ellehetetlenítés és az, hogy évekig bizonytalanságban tartják az embert. Akivel ez történik, megreked az életében és a karrierjében, évekig csak arról szól az élete, hogy egyik tárgyalásról a másikra jár, és addig nem léphet tovább, még ezeknek nem lesz eredménye.
Bár Aziz és Derya Ankarában felső-középosztálybeli életet élnek, az ellehetetlenítés ilyen szintjét még ők sem bírják ki: még a szomszédjaikat is ellenük fordítják, ugyanis a rendőrség nem őket, hanem a szomszédokat kezdi zaklatni a kikérdezésekkel.
Márpedig egy olyan rendszerben, ahol a legtöbben úgy élnek, hogy el akarják kerülni a bajt, maguk helyett örömmel, sőt megkönnyebbüléssel lökik oda az oroszlánok elé Azizt és Deryát. Megszabadulnak két kellemetlenné váló embertől. A főnökeik a saját állásukat féltve rúgják ki őket, és eszükben sincs ellenvéleményt megfogalmazni. Senki nem akarja a helyükben találni magát, így inkább gyorsan megteszik azt, amit a hatalom kér tőlük.
Az ő hatékony közreműködésük is kell ahhoz, hogy ilyen szar hely legyen ez az ország.
Egy család nyomás alatt
Ilker Çatak mozija gyakorlatilag két részre bontható. Az első – egyébként hatásosabb – felében azt nézhetjük végig, hogyan roppantja össze két átlagember életét a hatalom, amikor szembetalálják magukat vele. Olykor abszurdba hajló, felháborító történések sorát (például egy koncepciós pert a bíróságon) nézhetjük végig ökölbe szorított kézzel: a Sárga levelek ezen jelenetei világosan megmutatják, hogy milyen irányba tudna még fejlődni a NER, ha kapnak erre még néhány plusz évet.
Sárga levelek (forrás: Berlinale)
A film második fele pedig azt tárja elénk, mi történik a háromtagú családdal a külső nyomás hatására, és hogyan törik meg a kezdeti összetartásukat. Ankarából Isztambulba költöznek az anyóshoz, ahol családi segítséggel próbálnak túlélni és újra kitalálni az életüket, miközben a folyamatban lévő perek súlya mindvégig a vállukon pihen. A film ezen a ponton megmutatja, milyen fajta túlélési stratégiák léteznek egy ilyen szituációban, ahogy azt is, hogy két ember egy ennyire nehéz helyzetben nem feltétlenül egy úton indul el.
A rendező kifordítja a családon belüli dinamikákat, sőt a hőseit is megkérdőjelezi:
ők, akik korábban kritizálták mások túlélési stratégiáit és megalkuvásait, hirtelen maguk is a megalkuváson kezdenek gondolkodni.
De érdemes egyáltalán folyamatosan lázadni? Elérhetünk vele valamit önmaguk feláldozásán kívül? Megválthatja a világot a kisember? Bűnösök azok, akik bár nem vesznek részt a rendszerben, de mégis elfordítják a tekintetüket, amikor igazságtalanságot látnak? És mennyire volt valódi Aziz és Derya lázadása, ha korábban maguk is élvezték a rendszer bizonyos gyümölcseit?
A Sárga levelek kellemetlen kérdések sokaságát teszi fel, és egyáltalán nem áll szándékában mindegyiket megválaszolni. A célja, hogy kellemetlenül érezzük magunkat utána, és magunknak is feltegyük azokat a kérdéseket, amiket oly szívesen kerülnénk el.
A Sárga leveleket a Berlinale versenyprogramjában láttuk. A magyar mozikba az év későbbi pontján érkezik a Mozinet forgalmazásában.
