Az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál rendkívül politizáló hangulatban zajlik. A sajtótájékoztatókon rendre a mai politikai helyzetről kérdezik a megjelent sztárokat. Akadtak köztük néhányan (Michelle Yeoh, Neil Patrick Harris vagy a zsűrielnök, Wim Wenders), akik apolitikus válaszaikkal verték ki sokaknál a biztosítékot, a világ legpolitikusabb fesztiválján.
A felfokozott hangulatot jól mutatta az osztrák-német koprodukcióban létrejött Rose világpremierje is. Amikor bemutatták a közönség soraiban ülő német kulturális minisztert, a politikusnak olyan hangos kifújolásban volt része, ami valószínűleg sokáig kísérteni fogja: a reakciója pedig ki volt vetítve a Berlinale Palast hatalmas vásznára.
Sandra Hüller a Rose főszerepében (forrás: Berlinale)
A férfilét szabadsága
A Rose egy vállaltan politizáló film, hiszen arról szól, hogy nőként évszázadokon át lehetetlen volt szabadon élni: a társadalom bebetonozott egy teljes nemet másodrendű polgárokká. Ebből a helyzetből pedig csak úgy lehetett kitörni, ha egy nő szoknya helyett nadrágot húzott, és megpróbálta elrejteni az identitását. Bár a filmben bemutatott sztori fikció, számos korabeli példát lehet találni, hogy amit bemutat, az valóban előfordulhatott és elő is fordult: és a bizonyított esetek csupán azok, akik végül lebuktak.
Vajon hányan lehettek, akik egy teljes életet éltek le így, végig megőrizve a titkukat?
A Rose egyik fegyverténye kétségtelenül a címszerepet játszó Sandra Hüller játéka. A Toni Erdmannal, az Egy zuhanás anatómiájával és az Érdekvédelmi területtel a nemzetközi filmsztárság vizeire evező színésznő úgy uralja a vásznat, mint nagyon kevesen.
Izgalmas választás a részéről, hogy nem próbál nagyon férfiasan játszani. A hangját nem változtatja el, sőt még a hosszú haja is megmarad: egyszerűen bízik a kisugárzása, a ruhái és a filmhez készített csúf háborús sebhelye erejében, és a dolog tényleg működik. Ne feledjük: a korszakban szinte hallatlannak számított, hogy egy nő férfiként éljen, így nem csoda, hogy nem gyanakodtak rá.
A fekete-fehér képek szigora
A Rose hőse hallgatag, titokzatos figura. Igazából a nevét sem tudjuk meg: a filmben mindenki csak gazdának szólítja. A film nem pontosítja, mely vidéken járunk, és talán ez nem is olyan fontos. Ami biztos: nem sokkal a 30 éves háború vége után járunk, ahol hősünk is megfordult katonaként. Az ott szerzett zsoldjával felvértezve jelenik meg az Isten háta mögötti faluban egy papírral, bejelentkezve a családi örökségéért: egy elhagyatott, romos farmért.
Bár a visszafogott, nem éppen szószátyár jövevény nem lesz a helybéliek kedvence, de fáradhatatlan munkakedvével, rátermettségével és egy gyilkos medve lelövésével hamar kivívja az emberek tiszteletét. Emellett a neki szolgálókat rendesen megfizeti, így hamar váratlan helyzetben találja magát: a szomszéd föld ura felajánlja neki, hogy vegye el a legidősebb lányát. És ez nem az a korszak volt, amikor egy ilyen ajánlatot szokás volt visszautasítani.
Rose a medvére emeli fegyverét (forrás: Berlinale)
A film itt akár komikus vizekre is evezhetne, megmutatva, miken kell átmennie a főhősnek ahhoz, hogy egy házasságban is elhitesse a sokéves hazugságát, de ha valami távol áll a Rose-tól, valamint Markus Schleinzer rendezőtől, akkor az a humor.
Ez a film végig olyan szigorú, mint azok a fekete-fehér képek, amikben elmeséli a történetét.
Schleinzer csendes, a természet kegyetlenségét és az emberek természettel szembeni kiszolgáltatottságának érzését hangsúlyozó képeit viszonylag kevés dialógus szakítja meg. Beszéd helyett főként narrációt használ, és sajátos eszközként még a legfontosabb párbeszédeket is simán kihagyja, hogy aztán narráció segítségével foglalja össze nekünk.
Emiatt talán kevésbé vonódunk be a filmbe, de ez a távolságtartás a rendező részéről szándékos: a Rose-t nézni olyan, mintha valaki történetet mesélne nekünk. Schleinzer időnként még azokat a jeleneteket is lazán átugorja, melyekben valami akciót mutathatna a nézőknek: ha úgy látja, hogy elég a narráció egy mondatával összefoglalni, ami történt, simán meglépi azt.
Ettől még nem maradunk távol a főhősünk drámájától: pont annyit ad át a karakterekből, amennyire kapaszkodóként szükségünk van. A rendező ügyesen és takarékosan bánik a szavakkal: itt minden szónak súlya van.
Amikor hőse végre elmondja a titkát a feleségének, Schleinzer nem az elmesélt sztori részleteire fókuszál, inkább arra hívja fel a figyelmet a narrációval, hogy mekkora súly esett le a szívéről az által, hogy végre nem egyedül kell hordoznia évtizedes titkát.
Nem férfinak öltözött nőknek való vidék
Bár Markus Schleinzer queer rendező (erről a Berlinale sajtótájékoztatóján is mesélt), a Rose nem egyértelműen queer film. Hőse nem azért válik férfivá, mert úgy érzi, hogy férfibőrben lehet az igazi önmaga. Nem vonzza, hogy férfiként nőket csábítson el: a házassága csupán kötelezettség, amit a társadalom kényszerít rá, a felcsatolt műpénisz segítségével végrehajtott közösülés pedig csupán megtévesztés, nem pedig valódi örömforrás. Számára a férfilét csupán álca, egy lehetőség a jobb, szabadabb életre.
A film talán leggyengédebb része, amikor – ha csak egy rövid időre is – átadja a titkát, és emiatt harmóniába kerül a feleségével. Itt egy kis melegség költözik a Rose jéghideg világába, és ekkor áll a film a legközelebb a queerség témájához. De az osztrák
Schleinzer nem az a rendező, aki hosszú ideig békén hagyná a hőseit: az ő világában a hazugság csak ideig-óráig működőképes, és nagy árat kell fizetni érte.
A Rose megmutatja, hogyan reagál egy társadalom, ha az emberek úgy érzik, hogy valaki fel meri rúgni annak írott és íratlan szabályait. Mivel a XVII. században járunk, a film végig egyértelműen és biztosan halad a boldogtalan végkifejlet felé. Mert egy olyan társadalomban, ahol a nőket elnyomják, egy magát férfinak álcázó nő is csak ideig-óráig lehet boldog.
A Rose-t a Berlinale versenyprogramjában láttuk. Magyarországi premierről egyelőre nincs információnk.
