Elsőre hétköznapinak tűnő pillanatot láthatunk. Anya és lánya táskákkal felpakolva érkeznek meg a nagymama házához. Lepakolnak, és elindulnak a nagyi hálószobája felé, hogy aztán benyitva olyat lássanak, amit senki sem akar látni a szüleivel kapcsolatban. Az ágyon ott fekszik Amanda édesanyja, üres tekintettel bámulva az ajtó irányába, rajta pedig pucér fenekével ütemesen mozog a férje.
Beleegyezett?
Igen, szexuális életet élnek, méghozzá a hetvenes- és nyolcvanas éveikben járva. Egy olyan filmkultúrában, ahol a nézőket hozzászoktatták ahhoz, hogy szinte csak fiatal, vonzó testű embereket láthatunk szex közben, már önmagában izgalmas megmutatni, hogy az idős emberek is élhetnek szexuális életet, csakhogy itt most nem csak erről van szó. Amanda édesanyja, Leslie ugyanis előrehaladott demenciában szenved. Nincs teljesen tudatában a külvilágnak, így pedig hogyan egyezhetett volna bele a szexbe?
Anna Calder-Marshall és Juliette Binoche a Queen at Sea c. filmben (forrás: Berlinale)
Amandát és a lányát láthatóan felzaklatják a látottak, és a rövid párbeszédből az is kiderül, hogy korábban már figyelmeztette az anyja férjét – Amanda anyja korábban megözvegyült és újraházasodott –, hogy ne csinálja ezt. Kiakadva a látottaktól a nő a telefonjáért nyúl és hívja a rendőrséget. Azt akarja, hogy ennek egyszer és mindenkorra legyen vége. Bármit is mond Martin (Tom Courtenay rendkívüli érzékenységgel és törékenységgel játssza szerepét), Amanda úgy érzi, hogy az anyját gyakorlatilag az otthonában rendszeresen megerőszakolják. Még akkor is, ha látható nyoma nincs az erőszaknak.
Arra azonban ő sem számít, hogy a kiérkező rendőrök a helyzetet tényleg bűntényként kezelik, Martint pedig letartóztatják és elviszik a közeli kapitányságra. Azt a férfit, aki jelenleg Leslie főállású ápolója, aki majdnem két évtizede él vele szeretetben, és aki nélkül az asszony teljesen elveszettnek látszik. Martin az ajtóból néz vissza Amandára:
Most tényleg azért vitetsz el a rendőrökkel, mert szeretkeztem a feleségemmel?
És még csak a Queen at Sea című Berlinale versenyfilm legelején járunk.
Tom Courtenay és Juliette Binoche (forrás: Berlinale)
Nem fordul el a nehéz pillanatokban
Ma már mondhatjuk, hogy a demencia nem ritka téma a filmvásznon. Az azonban biztos, hogy a maga komplexitásában tényleg csak egy maroknyi filmnek sikerült ábrázolnia. Lance Hammer amerikai filmrendező Angliában forgatott, egy francia főszereplővel (a mindig remek Juliette Binoche angol nyelven játszva is remekel) bíró mozija mindvégig ingoványos terepen mozog, szándékosan morálisan megkérdőjelezhető helyzetekbe keverve hőseit. Borzasztóan nehéz, megterhelő néznivaló, ami nem fordítja el a kameráját a legkellemetlenebb pillanatokban sem.
Ebben a filmben végig kell néznünk, hogy milyen az, amikor egy demens asszonynak hasmenése lesz, és miután nem jut el időben a wc-re, a gondozóját pedig eltaszítja magától, ürüléktől csordogáló bugyiban mászkál fel-alá a lakásában. De a Queen at Sea azt is kíméletlenül megmutatja, hogyan veszik át az ösztönök az uralmat az értelem felett: igen, előfordulhat, hogy egy hetvenes éveiben járó demens asszony megkívánja a szexet, és tesz is érte, hogy megkaphassa azt. Ha a férjétől nem, akkor mástól… És ha már csak ennyi öröm maradt az életében, joga van ezt bárkinek elvenni tőle?
Konszenzus és demencia
A Queen at Sea eleinte elhiteti velünk, hogy egy bizonyos irányba tart, hogy aztán teljesen más irányba forduljon. Először azt gondolhatjuk, hogy Amanda valójában jót tesz: megakadályozza, hogy az édesanyja kiszolgáltatott helyzetben létesítsen szexet. De biztos, hogy nem az édesanyja kezdeményezett?
Egyáltalán, hogyan adja a beleegyezését valaki a szexuális kapcsolatba, ha közben már csak nyomokban emlékeztet önmagára és látszólag nincs tudatában a környezetének? Biztosan tisztában van azzal, hogy a férje az, aki az ágyban közeledik hozzá? Egyáltalán felismeri még a saját lányát, aki segíteni próbál neki?
Amanda úgy érzi, hogy az anyja és a nevelőapja nem maradhat tovább ebben a helyzetben. Az idős férfivel nemcsak a (nő szerint) túltengő szexualitása a problémája, hanem az is, hogy egyre nehezebben látja el Leslie-t ebben a sok lépcsős, egyáltalán nem egy idős házaspárnak való házban.
Tom Courtenay és Anna Calder-Marshall (forrás: Berlinale)
És közben Amandának is megvan a maga élete és az ezzel járó problémái: elváltan, egyedül neveli a kamasz lányát, és hamarosan ott kell majd hagynia a várost, ahol az édesanyja él. De hogyan hagyhatná ebben a helyzetben magára őt? Nem az lenne a megoldás, ha egy biztonságosnak hitt otthonba költözteti? Megkérdezheti erről a véleményét? Egyáltalán: számít ilyenkor a véleménye? És mit gondol erről Martin?
A filmbe ráadásul még belefér egy másik történetszál is. Amanda kamasz lánya (Florence Hunt) épp akkor éli át az első szerelmet és próbálja ki a testiség szépségeit, amikor a nagymamája válságos állapotba kerül.
Lance Hammer rendező szándékosan állítja szembe egymással a fiatalkori szerelem tisztaságát és egyszerűségét az időskori változat sokszor elviselhetetlennek tűnő nehézségeivel.
Bár a filmje sokszor rendkívül sötét, lehangoló és realista (számos valódi idősgondozó és rendőr dolgozott a filmben, nemcsak tanácsadóként, hanem saját magukat is játszva), a fiatalkori szerelem beemelésével szép képsorokban fogalmazza meg, hogy ettől még az élet megy tovább. És ez jelenti az igazi fényt az alagút végén.
A Queen at Sea-t a Berlinale versenyprogramjában láttuk. Magyarországi forgalmazásáról jelenleg nincs információnk.
