Horrorfilmek a demenciáról és az Alzheimer-kórról

Nem tudom, nektek feltűnt-e, de most, hogy (például a koronavírusnak hála) egy kis lélegzethez jutunk a szuperhősfilm-dömping után, és mintha a világmegmentős akció- és katasztrófafilmek is elviselhetőbb tempóban érkeznek, végre megkapják a kis, személyes, de annál mélyebb és kreatívabb filmek a nekik járó figyelmet. Szó szerint lubickolunk a mentális és fizikai betegségek és zavarokról, családi drámákról szóló jobbnál-jobb alkotásokban. Ezt semmi sem illusztrálja jobban, mint hogy csak az elmúlt fél évben három nagyon komoly film is érkezett a demenciáról: a kisebb, független, ausztrál Relic, Viggo Mortensen rendezői bemutatkozása, a Falling és a The Father Anthony Hopkinsszal.

Ez persze nem feltétlenül a koronavírusnak köszönhető – ezeket a filmeket még a járvány előtt forgatták –, inkább annak, hogy a filmeseket és talán (végre) a közönséget is jobban érdeklik a „kis” történetek, például arról, milyen együtt élni egy mentális betegséggel, illetve egy mentálisan beteg emberrel. (Az ilyen történetek főszereplői sosem maguk a betegek, hanem egy egészséges hozzátartozójuk, hogy legyen kivel azonosulnia a nézőnek.)

A közönség és a kritikusok évtizedek óta falják a „betegségfilmeket”, szóljanak azok fizikai (A mindenség elmélete, A bal lábam) vagy mentális (Esőember, Egy csodálatos elme) zavarokról; ha a rendező és az író elegánsan nyúl a témához, személyes, érzékeny történet bontakozik ki, ha a közönség érzelmeire szeretnének hatni, hatásvadász, hiteltelen, sokszor egyenesen ártalmas sztorik kerekednek ki a vásznon, vagyis most, mozik híján inkább a lapostévén. Akárhogy is, bármerre navigálunk a Netflixen, a HBO Go-n és az Amazon Prime-on, fürtökben jönnek szembe a hasonló „betegségfilmek”, ami persze önmagában jó dolog, ám megvan a maga árnyoldala.

Nagyon sokan ezekben a filmekben találkoznak először azzal, mit is jelent a demencia és az Alzheimer-kór.

Ha pedig ezek a filmek hazudnak, az rengeteget árthat, ha egyszer a saját életében is találkozik velük. Mondanám, hogy kívánom, hogy ne találkozzon, de ne legyenek illúzióink: a demencia (amely inkább a tüneteket összefoglaló általános fogalom, amelynek része az Alzheimer is) mindenhol ott van, akkor is, ha nem diagnosztizálták. „2030-ra garantálom, hogy nem lesz olyan magyar család, amelyiket nem érint a demencia” – mondta Juhász Ágnes szakápoló és egy erről szóló könyv szerzője már 2015-ben az nlc-nek. Ahogy beszélt arról is, hogy a demens betegek nem össze-vissza beszélő, a valósággal minden viszonyt megszakító emberek rendszeres dühkitörésekkel: ugyanúgy éreznek, ugyanúgy vannak vágyaik és ugyanúgy félnek attól, mi vár rájuk, mint egészséges rokonaik.

Anthony Hopkins a The Father című filmben (Fotó: Profimedia)

Függetlenül az IMDB- és a Rottent Tomatoes-pontoktól, valami mindig kimarad, amikor ezekről a filmekről beszélünk: hogy pontosan, valósághűen ábrázolják-e a betegségeket/zavarokat, vagy sokszor élnek a – diplomatikusan szólva – írói szabadsággal. Arról persze nincs értelme vitát nyitni, hogy a szórakoztatás vagy az ismeretterjesztés/érzékenyítés-e a filmek dolga (nyilván az előbbi), ahogy arról sem, hogy van-e értelme megpróbálni egy ilyen, jellemzően stagnáló vagy nagyon lassú lefolyású kór lefolyását (talán van, de abból kezelhető játékidejű film biztosan nem lenne, vagy csak nagyon sok pisiszünettel).

Arról viszont nagyon is van értelme vitatkozni, hogy milyen képet adnak ezek a filmek az időskori demenciáról. Ha megnézünk egy-két alkotást, világos lesz, hogy nagyjából a következőt:

• nyáladzó őrültek,
• tomboló nagymamák,
• bekapcsolva felejtett tűzhelyek,
• öncsonkítás,
• éjjeli kóborlás,
• démoni megszállás.

Ha pedig nem ezt, akkor összeszedett, méltóságteljesen öregedő, a betegségével és annak tüneteivel teljesen tisztában lévő, józan pillanataiban a családját vigasztaló, önként otthonba vonuló, idős hölgyeket.

„Holnap ilyenkor már nem fogok emlékezni arra, hogy ma beszélgettünk”

Mondanunk sem kell, egyik sem fedi a valóságot, az szokás szerint általában valahol a kettő közt van. „Az Alzheimer az egyik leggyorsabban terjedő betegség a világban: minden harmadik másodpercben valakinél a demencia valamelyik típusát diagnosztizálják” – mondta az nlc-nek adott interjújában Helen Rochford Brennan, aki úgy kutatja a betegséget, hogy közben évek óta maga is szenved (azaz nem szenved) benne. „A betegség ezzel egy időben hatalmas stigma is, nemcsak az érintettek, de a hozzátartozók is szégyennel, félelemmel gondolnak rá, sőt sokan úgy hiszik, ez az őrültség egy formája.” A filmek erre tesznek rá még pár lapáttal: őket nézve úgy tűnik, a kezdeti jelek hetek, de legfeljebb egy-két hónap alatt fajulnak a végstádiumra jellemző rettenetes tünetekig, miközben a demencia évekig, évtizedekig elhúzódhat. Ez a fő baj még az olyan méltán elismert filmekkel is, mint a Still Alice, Julianne Moore-ral a főszerepben.

Emeljünk a téten:

Azt már rég tudjuk, hogy a horrorfilmnél nincs jobb műfaj arra, hogy szétcincáljuk a mentális és lelki ügyeinket: a gyászt, a traumákat és a betegségeket. Egy jól eltalált horrorfilm sokkal, de sokkal mélyebben és többet képes ezekről mesélni, mint a könnycsatornáinkat megcélzó, Oscar-kompatibilis filmdrámák; más kérdés, hogy a jól eltalált horrorfilm ritka, mint a bozótvágó késes sorozatgyilkos támadását túlélő pompomlány. Ha ráadásul egy ilyen súlyos és összetett betegségről szól, mint az Alzheimer-kór, félő, hogy olcsó, hatáskeltésként, plot device-ként használja azt, szó szerint démonizálva a beteget; mondanom sem kell, a demens szereplő egy horrorfilmben szinte mindig (fő)gonosz és sosem főhős. (Pedig milyen érdekes film lenne, ha egy stúdió venné végre a bátorságot!)

Az elmúlt években két „demenshorror” készült: az egyik a lehető legkárosabban ragadja meg a témát, a másik pedig a lehető legelegánsabban és legkreatívabban. Mintha kifejezetten azért készültek volna, hogy mi most összehasonlítsuk őket. Az Ördögűzés – Deborah Logan története és a Relic a két szóban forgó film, és hogy melyik melyik, azt már a cím alapján is el lehet dönteni.

Állj, vagy megesz a mamám!

A 2014-es Ördögűzés – Deborah Logan története már a címével le is lövi a „poént”, már ha poénnak lehet hívni azt, hogy egy művelt, világlátott, tettre kész és fizikailag teljesen aktív asszonynál Alzheimert diagnosztizálnak, hogy aztán kiderüljön, hogy valójában egy gonosz démon szállta meg, aki őt kígyószörnnyé változtatva fel akar falni egy kislányt. (Vagy valami ilyesmi – bocsánat a spoilerért.) Ördögűzés egyébként pont nincs benne – innen is üdvözöljük a magyar fordítókat.

Az Ördögűzés úgynevezett found footage film, azaz áldokumentumfilm, amelyet úgy prezentálnak, mintha a (jellemzően halott) stábtagok által hátrahagyott felvételeket vágták volna össze. Ennek prototípusa a kilométerekkel jobb Blair Witch Project, amelynek megjelenése óta szabályosan elárasztotta a műfaj a tékák horrorfilm-polcait – hát, most már van found footage Alzheimer-horrorunk is.

Akárhogy is, a történet szerint a címszereplőről filmet készít tudományos céllal egy fiatal orvostanhallgató csoport. Deborah-nál éppen hogy diagnosztizálták az Alzheimert, ennek megfelelően ingatag a kedélyállapota, elfelejt dolgokat, elkóborol és azzal, hogy nem mer szembenézni betegségével és annak következményeivel, szó szerint túszként tartja fogva lányát is, aki nem mer lelépni.

Ezen a ponton még egészen hiteles és őszinte, amit látunk, azaz a filmnek minden lehetősége megvan, hogy valami fontosat mondjon a betegségről és a családról, akit ugyanúgy érint, mint magát a pácienst. A gondok akkor kezdődnek, amikor felbukkannak a horrorklisék. Például:

• egy halott sorozatgyilkos, akinek a szelleme a házban kísért;
• a szellemszakértő professzor, aki a szereplőkre (valójában a nézőkre) önti A Magyarázatot;
• egy ősi szertartás emberáldozatokkal, ahogy kell;
• maga a címszereplő, aki az Ördögűzőből (mármint az eredetiből) megismert összes gusztustalanságot produkálja, mielőtt emberevő szörnyeteggé változik;
• a kötelező kérdőjeles, rejtélyes végkifejlet.

Mondanánk, hogy a film mindenről szól, csak az Alzheimerről nem; a baj az, hogy közben arról is szeretne szólni, még ha felszínesen és hatásvadász eszközökkel is. Így aztán nem csak simán rossz, de káros alkotás is.

Itt élek, látod, ez az a ház

Még szerencse, hogy itt van nekünk a tavalyi ausztrál Relic című film, amely nem csak az elmúlt időszak egyik leghatásosabb horrorfilmje (pedig a mezőny nagyon erős), hanem talán a legjobb és legérzékenyebb „demenciafilm” is, ami valaha készült. Ez pedig már csak azért is meglepő, mert több motívum (na jó: klisé) visszaköszön az előző filmből: az elkódorgó, zavaros tekintetű anya, aki hol agresszív, hol nem emlékszik semmire, az ódon, ijesztő ház, a gyanú, hogy a betegség valójában démoni megszállás, és az, hogy az idős nő, Edna nem csak mentálisan, hanem fizikailag is átváltozik: egy szörnyű fertőzés kezdi felzabálni a bőrét.

Amiért mégis működni kezd az egyszerre végtelenül szomorú és nagyon-nagyon félelmetes történet, az az, hogy az anya valójában csak mellékszereplő, az egész történet a lányáról és annak lányáról szól: hogy ők hogy birkóznak meg azzal, hogy az egyre kevésbé ismerős testben egyre kevésbé Edna lakik, és valami sokkal szörnyűbb költözik a helyére. Ahogy pedig a tünetek súlyosbodnak, a lánya rémálmai is egyre ijesztőbbek lesznek, végül pedig maga a ház is megváltozik: eleinte furcsa penész terjed, végül szó szerint átrendezi magát és foglyul ejti a két nőt.

Kay-nek egyébként eleve nem volt kedve foglalkozni az egésszel, leírta ő már az anyját rég, pont úgy, ahogy rengetegen leírják az anyjukat, ahogy a demenciának hála egyre gyakoribb az agresszió és egyre kiszámíthatatlanabbak. Itt a lényeg: a főgonosz nem az egyre demensebb anya, hanem az idő, amely felzabál mindent, házat, bőrt, húst, agykérget. A tét pedig nem az, hogy Kay legyőzi az anyját, hanem hogy rájön-e: semmi értelme harcolni, és ideje elfogadni az elkerülhetetlent. Nem csak az anyja haldoklását, hanem azt, hogy rá is ez a sors vár – és a családi génállományt tekintve egyszer csak lányára is. Abban a pillanatban, ahogy ez összeáll neki (és jó esetben a nézőnek is), a film horrorból szó szerint az utolsó pillanatban megható családi drámává változik, a legfurcsább és legfelemelőbb záróképpel, amit valaha láttunk.

Rég gondoltam ilyen komolyan ekkora közhelyet: ezt a filmet tényleg receptre kellene felírni mindenkinek, aki szembesül a diagnózissal, akkor is, ha az a sajátja, és akkor is, ha szüleié.

További cikkek a témában

• Demencia a családon belül? Íme a legjellemzőbb tünetek és a teendők
• Demencia: egy miskolci háziorvos ötlete lehet a kiút
• „Anyám mindig megkérdi: mikor mész az anyukádhoz?” Hat év az Alzheimer-kórral