A magyar könnyűzene 1970 és 1980 közötti évtizede maga volt a csoda. Ebben az időszakban a klasszikus „tánczene” fogalma alapjaiban alakult át: a táncdalfesztiválok visszafogott, elegáns csillogása mellé bevonult a rock vadsága, a funky lüktetése és a mélyebb, lírai mondanivaló. Szécsi Pál és Korda György slágerei mellett jól elfértek az LGT, a Neoton, vagy a Bergendy egészen más stílusú örökzöldjei. Nem csupán egyszerű slágerek születtek; olyan himnuszok láttak napvilágot, amelyeket a balatoni kempingekben, a házibulik füstjében és a szürke hétköznapokon is mindenki teli torokból énekelt, fütyült vagy dúdolt, vérmérséklettől függően.
Az első táncdalfesztiválok közvetítését az Erkel és a Madách Színházból fekete-fehérben láthatták otthon a nézők, a műsorvezetők Takács Mária, Lénárd Judit, Tamási Eszter és Varga József voltak. 1966-ban még nagy, látványos színpadképre vagy mozgásra sem lehetett számítani: az álló mikrofon előtti éneklés semmilyen koreográfiát sem tett lehetővé, annál inkább átütött az egyéniség erőteljes hatása (később kaptak hordozható változatot az előadók). 1968-ban már külön pódiumot használtak az együttesek mozgatásához, és a színpadkép is látványosabbra sikeredett.
Mi lehetett a titkuk? Talán az, hogy a korszak zseniális szövegírói képesek voltak a sorok közé rejteni a szabadságvágyat, a szerelmet és az elmúlás édesbús melankóliáját, amelyek évtizedekkel később is minden esküvőn, családi összejövetelen és rádióműsorban felcsendülnek, bizonyítva, hogy a valódi minőség nem évül el, csak patinásabb lesz az idővel.

Szécsi Pál (Fortepan / Szalay Zoltán)
Készen állsz egy kis nosztalgiára? Kvízünkkel most letesztelheted, mennyire vésődtek be az emlékezetedbe a 70-es évek ikonikus sorai. Vajon tényleg kívülről fújod a legnagyobb slágereket, vagy szükséged lesz egy kis segítségre az elkezdett sorok befejezéshez? Most kiderül!
Indulhat a kvíz?
(Borítóképek: Fortepan / Urbán Tamás)