Mindannyian ismerünk legalább egy embert, aki egyszerűen képtelen teret engedni másoknak egy beszélgetésben. Akármit mesélsz, azonnal rálicitál: ha te fáradt vagy, ő kimerült; ha veled történt valami jó, vele “még jobb”. Először könnyű arcátlanságnak gondolni ezt a viselkedést, de a pszichológia szerint jóval összetettebb oka van annak, ha valaki következetesen csak magáról beszél.
A Harvard Egyetem kutatói évekkel ezelőtt bebizonyították: amikor önmagunkról beszélünk, az agy jutalomközpontja aktiválódik, ugyanaz, amely evéskor vagy más örömszerző tevékenységek közben. Az úgynevezett mezolimbikus dopaminrendszer ilyenkor kellemes érzésekkel árasztja el a szervezetet. Nem véletlen, hogy a hétköznapi beszéd 30–40 százaléke a saját tapasztalatainkról szól, a közösségi médiában pedig ez a szám 80 százalkéra is felugrik. Az önmagunkról való beszéd tehát alapvető emberi működés, kérdés, hogy miért vannak, akik képesek és hajlandók ezt fékezni, és miért vannak, akik nem.
Mi az a társalgási nárcizmus?
A jelenségnek neve is van: társalgási nárcizmus. Fontos azonban tisztázni, hogy ez nem egyenlő a nárcisztikus személyiségzavarral.
Ramani Durvasula klinikai pszichológus szerint sok társalgási nárcisztikus valójában szorongó ember. „A szorongásukat úgy vezetik le, hogy arról beszélnek, amit a legjobban tudnak – önmagukról” – mondja. Tehát ez inkább egy megküzdési mechanizmus, mint arrogancia.
A társalgási nárcisztikusoknak számos jellemzőjük van a szakértők szerint:
- Folyamatos történetfelülírás: náluk minden nagyobb, jobb vagy rosszabb, mint amit te elmondasz.
- Állandó közbevágás: nem várják meg, hogy befejezd a mondatot.
- Látványos érdektelenség: ha nem róluk van szó, elfordulnak, vagy a telefonjukat nézik.
- Monológgá fajuló beszéd: a párbeszédet egyoldalú előadássá alakítják.
A különbség egy egyszerűen beszédes ember és egy társalgási nárcisztikus között leginkább az, hogy a beszédes ember tisztában van vele, ha sokat beszél — a társalgási nárcisztikus viszont nem.
Ismersz olyat, aki folyton magáról beszél? (Fotó: Getty Images)
Folyton magáról beszél: mi történik valójában a felszín alatt?
A pszichológia számos különböző belső motivációt különböztet meg. Minél jobban megérted ezeket, annál kevésbé valószínű, hogy az illető fel tud idegesíteni, és annál könnyebb lesz egészséges határokat felállítani.
1. Törékeny önbizalom – a láthatatlan paradoxon
Meglepő, de a túlzott önfényezés sokszor nem a magas önértékelés jele. Épp ellenkezőleg: a kutatások szerint a nagyzoló hang mögött gyakran instabil önkép rejtőzik, amely folyamatos külső megerősítést keres. A Potsdami Egyetem vizsgálatai is ezt támasztják alá: azok az emberek, akik kifelé magabiztosnak tűnnek, belül gyakran bizonytalanabbak, mint gondolnánk. Számukra szinte minden beszélgetés lehetőség arra, hogy újra megerősítsék: „elég jó vagyok, számítok, fontos vagyok”.
2. A nárcizmus szó szerint fiziológiai feszültséget okozhat
Az International Journal of Psychophysiology folyóiratban megjelent kutatás szerin a kifejezetten nárcisztikus vonásokkal rendelkező emberek testében mérhető stresszreakció indul be, amikor saját magukról beszélnek. A bőrvezető képesség megnő — ez tipikusan a fokozott izgalom vagy szorongás jele. A legérdekesebb: mindez akkor a legerősebb, amikor arról mesélnek, hogy valaki csodálta, elismerte őket vagy felnézett rájuk. Vagyis számukra az önmagukról való beszéd egy érzelmileg robbanásveszélyes keverék, a vágyott elismerés izgalma és a tudattalan félelem attól, hogy valójában nem fogadják el őket.
3. A státusz hajszolása
Egy átfogó, lektorált tanulmány szerint a nárcisztikusabb emberek sokkal inkább a társas státuszuk emelése miatt vesznek részt beszélgetésekben. A kommunikáció számukra stratégiai terep: az önreklám az elsődleges eszköz, és akkor is élnek vele, ha az adott helyzetben ez kifejezetten furcsán vagy túlzónak hat. Nem rossz szándékból teszik, egyszerűen ez a bevett módszerük arra, hogy „jobb színben” tüntessék fel magukat, és fenntartsák azt a képet, aminek mutatni szeretnék magukat.
4. Álcázott depresszió vagy szorongás is állhat mögötte
Könnyű lenne minden túlbeszélőt nárcisztikusnak bélyegezni, de sokszor egészen másról van szó: érzelmi kimerültségről vagy magányról. Az Arizonai Egyetem kutatása szerint azok, akik nagyon gyakran használják az „én” névmást — az úgynevezett én-beszédet —, nagyobb valószínűséggel küzdenek negatív érzelmi állapotokkal, sőt depressziós tünetekkel. Az állandó önmagukra terelés ilyenkor nem dicsekvés, hanem segítségkérés: „hallgass meg, valami nincs rendben”.
5. Egyszerűen nem tanulták meg másképp
Vannak, akik nem lelki fájdalomból vagy státuszhajszolásból beszélnek állandóan magukról, egyszerűen csak így szocializálódtak. Lehet mögötte egy domináns családi minta, ahol mindig a leghangosabb vitt mindent, vagy a szociális készségek hiánya, ami mögött nincs konkrét patológia. Ők nem rosszindulatúak és nem manipulatívak, csak nem tanulták meg a figyelmes, kétoldalú kommunikáció alapjait.
Társalgási nárcizmus: hogyan lehet kijönni egy ilyen emberrel?
A terapeuták a „reflexió és átirányítás” nevű technikát javasolják : először röviden nyugtázd, amit az illető mondott, majd nyisd meg az ajtót a beszélgetésre. Ha a személy képes valódi kapcsolatra, ez a módszer működik. Ha nem, akkor jogos megvédeni a figyelmedet és az idődet . A társalgási nárcisztikusokkal folytatott beszélgetések általában kimerítőek, még akkor is, ha viselkedésüket szorongás vagy szomorúság vezérli, nem pedig arrogancia.
