Arról persze nem volt szó, hogy mindezért modern Tarzanként, vagy precízebben Jane-ként, kell oszlopokon, lengő pallókon, köteleken, cölöpökön mászkálnom. Pusztán annyit mondtak, hogy ez egy outdoor tréning lesz, és nem túlélő tábor, kapunk rendes meleg ételt, hozzunk sportos ruhákat, amit össze lehet koszolni és nem lesz szükségünk altatóra. És hogy a gyakorlatokat korábban egy nagymama is megcsinálta.
Na, ezt nem kellett volna mondani. Amikor ott állok a félelmetes telefonpózna előtt (tréner mondja: „a gyakorlat neve: páros oszlop”), amely szívszorítóan magasra emelkedik (tréner mondja: „az oszlop olyan magas, amilyen magasnak szeretnétek”), és amelyen már a fele csapat túl van (tréner mondja: „semmi nem kötelező, minden csak lehetőség”), és amelyre egyedül kell felmásznom, felállnom a tetejére, megfordulnom, és leugranom (tréner mondja: „elég felcsücsülni”) akkor kopogtatott az ajtón ismét ez a csúfondáros kis odavetett megjegyzés. Már egy nagymama is. És hiába mondatja velem az okosabbik felem, hogy ugyan már, ez pusztán manipuláció, csak befolyásolni akarnak, mégis ott bujkál bennem a gondolat, hogy annyiszor hőkölünk vissza az ismeretlentől, annyiszor választjuk életünkben a könnyebbik megoldást, pedig csak meg kéne próbálni…
Kétségbeesésemben megpróbálok az engem biztosító kötelekért nyúlni, de egyöntetű „azt neee” kiáltás érkezik válaszképpen lentről. Remek. Igazi baráti segítség. Már-már bosszankodnék, de nincs rá időm: elkezdek rettentően félni. Nagymama ide, nagymama oda, nekem ez nem fog menni. Kérem szépen, én gyönyörűen kiléptem az én kis komfortzónámból, kérek egy barackot a buksimra, és tessék leengedni innen. Amúgy sem feltétlen vágyom arra, hogy egy halom pasi alulról szemlélje, ahogy 6 méter magasban küszködöm. Lassan elindulnék lefelé, de a csapat nem engedi. A trénerrel az élükön folyamatosan adják a tanácsokat, bal lábadat eggyel feljebb, jobbal a vas peremére, ne nézz lefelé, csak még egy kicsit, ilyesmik. Amíg a javaslatokra figyelek, nem érek rá félni, és azon veszem észre magam, hogy fél lábbal már a vason állok. „Innentől gyerekjáték” hallatszik lentről, amin nevetnem kell, hát nevetek is. Felhúzom a másik lábam is. Lassan felegyenesedek. Elkezdek megfordulni. A lábam remegni kezd, erősen – varrógép-effektusnak hívják a hegymászók, meséli később a tréner –, és bizony kevés uralmam van felette. Centiről centire csúsztatom a talpamat a vason, igazi amazon bátorságával ügyelve arra, nehogy véletlenül lenézzek.
Most már csak le kellene ugranom. Valahogy.