A legtöbb világsztár, akit nehéz interjúalanynak tartanak, jellemzően azok közül kerül ki, akik eleve utálnak interjút adni, és ezért tényleg csak akkor beszélgetnek újságírókkal, ha nagyon muszáj. A francia mozilegenda, a 73 éves Isabelle Huppert minden interjúja olyan, mintha csak muszájból lenne ott, pedig egyáltalán nem tartozik azok közé, akik próbálnák megúszni a munkájukkal együtt járó promóciós köröket.
Évente két-három filmben is feltűnik, és kivétel nélkül mindegyikhez zokszó nélkül adja tömegével az interjúkat. Ezt jól jelzi azt is, hogy egyszerű magyar újságíróként tizenkét év alatt immár ötödjére beszélgethettem vele. Ennek ellenére
egy Isabelle Huppert interjút nem lehet sem megszokni, sem félvállról venni. Ha nem tetszik neki egy kérdés, azt kíméletlenül érezteti az emberrel, és hajlamos tényleg a lehető legrövidebb válaszokat adni.
Egy másik interjúról érkezem az utolsó pillanatban, így amikor belépek a párizsi hotelszobába, a csoportomban lévő többi újságíró már helyet foglalt, de a beszélgetés még nem kezdődött el.
Isabelle Huppert A világ leggazdagabb asszonya c. filmben (Fotó: Cirko Film/ManuelMoutier)
Az elegáns nadrágkosztümöt viselő Huppert egy jókora kanapé szélén ül, és a telefonját nyomogatja, vele szemben a zavarban lévő újságírók csendben várakoznak. Amikor belépek, egy pillanatra felnéz a telefonjából, elgondolkodik, üdvözöl, és azt mondja, mindjárt kezdünk, csak még el kell intéznie valamit. Feszült csend honol, a szobában kizárólag Huppert telefonnyomkodását hallani. Nagyjából két perc telik el így, aztán a sztár maga mellé teszi a telefonját, ránk néz, és annyit mond: „Jöhetnek a kérdések”.
Igaz történet a film mögött
A Liliane Bettencourt-botrány a 2000-es évek végén robbant ki Franciaországban, és a világ egyik leggazdagabb nőjének pénzügyei, családi konfliktusa és politikai kapcsolatai körül forgott. Bettencourt, a L’Oréal kozmetikai birodalom örököseként hatalmas összegeket ajándékozott egy közeli ismerősének, a fotós François‑Marie Banier-nek (becslések szerint közel egymilliárd euró értékben). Bettencourt lánya, Françoise Bettencourt Meyers pert indított, azt állítva, hogy a férfi kihasználta az idős milliárdosnő mentális állapotát. A vita titokban rögzített hangfelvételek kiszivárgásával súlyosbodott, amelyek adóelkerülésre és politikai pénzekre utaló beszélgetéseket is tartalmaztak.
A botrány hamar politikai dimenziót kapott: felmerült, hogy Bettencourt vagy környezete illegális kampánytámogatásokat adott francia politikusoknak, köztük Nicolas Sarkozy későbbi elnök kampányának. Bár Sarkozynak végül nem kellett bíróság elé állnia az ügyben, több más szereplőt elítéltek 2015-ben, köztük Banier-t „gyengeség kihasználása” miatt. A botrány Franciaország egyik legnagyobb pénzügyi-politikai ügye lett, amely rávilágított a gazdag elit, a politika és az adóelkerülési praktikák összefonódására. A világ leggazdagabb asszonya című filmet a Bettencourt-botrány inspirálta, ám olyan sok fiktív elemet építettek bele, hogy a szereplőket inkább átnevezték.
Rengeteget dolgozol, rengeteg témát feszegettek a filmjeid az évek során. Mit keresel a munkáidban? Mi alapján mondasz igent?
Ebben a filmben a két főszereplő közti kapcsolat volt érdekes, és az a váratlan tény, hogy működik. Elvileg ez egy olyan kapcsolat, amiről az ember nem gondolná, hogy működhet. De abban a pillanatban, hogy ők ketten találkoznak, a nő megkedveli a férfit. Úgy érzi, mintha önmaga egy rejtegetett, eldugott részét fejezné ki. Ők ketten tényleg megosztanak egymással valami különlegeset, van köztük valami. Valójában meglepően sok közös van bennük.
Számomra a kapcsolat intim oldala volt a legérdekesebb. A rendező, Thierry Klifa folyton azt mondta, hogy ennek a történetnek mindenki ismeri a végét, de senki sem ismeri az elejét. A vége pedig egy egészen borzalmas botrány volt. Az ajtó szélesre tárult a történetük pénzügyi vonatkozása előtt, ami természetesen fontos része a nagy egésznek, de ez a sztori messze nemcsak a pénzről szól. Minket az érdekelt, ahogyan a kettejük története elkezdődött, a kapcsolatuk intimitása és igazsága. És az is nyilvánvaló, hogy volt egy erős érzelmi kapcsolat a két ember között.
Nem csak manipulációról van szó, nem hiszek abban, hogy csupán ennyi volna. Ha egészen pontosak akarunk lenni: nem a férfi kér először a pénzt, a nő magától ajánlja fel az anyagi támogatást.
Számomra az volt a legérdekesebb ebben a történetben, hogy feltárjuk: amit az emberek mocskos manipulációnak gondoltak, az valójában… majdnem egy szerelmi történet volt.
A világ leggazdagabb asszonya (Fotó: Cirko Film/ManuelMoutier)
A karakteredre a körülmények áldozataként tekintesz?
Sosem szerettem áldozatokat játszani, ezt mindig kerültem. Ebben a filmben mindenki áldozat, és valahol senki sem az. A végén persze bizonyos értelemben mindketten áldozatokká válnak, hiszen nem engedik, hogy újra találkozhassanak egymással, bármennyire is szeretnék.
És a végén a nő fizeti meg a történtek árát: ott ül a foteljében a szigeten, magányosan. Teljesen egyedül marad. Ez hatalmas ár. Sokkal nagyobb, mint bármi, amit korábban fizetett. De ő ettől még soha nem tekint magára áldozatként.
Gazdag és híres színésznőként könnyen azonosulni tudtál Marianne figurájával?
Nem látok semmiféle összehasonlítási alapot az én helyzetem és az övé között. Egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert a hírnévnek nincs köze ahhoz, amit ő képvisel, és ahhoz, aki ő valójában – és ahhoz sem, hogy ez mit jelent az emberi kapcsolataiban, főleg a kettejük kapcsolatában. Marianne egy ponton azt mondja a fotós Pierre-Alainnek, hogy tud adni neki egymillió dollárt, és azt is hozzáteszi: „nekem ez semmi”. És igazat mond. Ez az, ami igazán botrányos ebben: hogy ez az igazság.
Neki egymillió dollár tényleg nem jelent semmit.
Nem arról van szó, hogy csak mondja – ez egyszerűen az ő életének a valósága. Mondhatni, nem nagy dolog.
Ha lenne egymilliárd dollárod, mihez kezdenél vele?
Ha lenne egymilliárd dollárom, megpróbálnám a lehető legtöbbet odaadni belőle másoknak. Persze egy keveset azért megtartanék magamnak is. És tulajdonképpen Marianne is ezt teszi. Azért ad a pénzéből Pierre-Alainnek, mert úgy gondolja, hogy egy nagy művészt támogat. Azt hiszi, hogy hozzájárul valami fontoshoz – tudod, ahhoz, ahogyan a nagyon gazdag emberek néha a művészi kifejezést támogatják. Így hirtelen egy másfajta szerepben találja magát: nem csupán üzletasszony többé, hanem mecénás.
A film egyik kérdése az, hogy a pénz hogyan változtatja meg az embereket és az emberi kapcsolatokat. Mesélnél egy kicsit a saját kapcsolatodról a pénzzel? Változott ez attól az időtől, amikor fiatal voltál?
(elgondolkodik) Nem tudom… Erre a kérdésre inkább nem szeretnék válaszolni.
Thierry Klifa rendező azt mondta, régóta álmodott, arról, hogy veled dolgozhasson. Élvezed azt, hogy nagyon sok rendező szeretne veled dolgozni?
Nem, szerintem ez teljesen normális dolog. Biztos vannak emberek, akik szeretnének velem dolgozni, és olyanok is, akik nem.
Van olyan rendező, akivel te szeretnél dolgozni?
Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg… de ez egy teljesen természetes körforgás. Tudod, az ember kedvel valakit. Néha tetszik valakinek a munkája, néha kevésbé, és emiatt inkább az egyik embert választod a másik helyett. És ennek semmi köze ahhoz, hogy objektíven mennyit ér valaki. Olyan ez, mint amikor valaki az almát szereti, más pedig a körtét, azt hiszem.
A színészi ösztön segít a választásban… és az is, hogy az ember idővel felismeri a jó forgatókönyvet, a jó dialógusokat. A jó dialógust például könnyű felismerni. És ebben az esetben a dialógusok tényleg nagyon jók voltak. Mindannyian nagyon inspirálónak találtuk őket. A dialógusok sokat elmondanak a jelenetek helyzetéről: néha nagyon viccesek, néha szokatlanul kemények. A film hangvétele sosem igazán pszichologizáló. Inkább azt mondanám, hogy a helyzetek néha fontosabbak, mint maguk a karakterek. És ezek a helyzetek a dialógusok erején keresztül fejeződnek ki. Nem pszichológiai jellegűek, nem érzelmesek, és végképp nem szentimentálisak. Ez nem egy olyan utazás, ahol a karakterek lelki fejlődését követhetjük. Ugyanakkor a történet olyan helyekre jut el, ahová korábban senki – kivéve azokat az embereket, akik ezt valóban átélték. Szóval valamilyen érzelemnek mégiscsak kell lennie benne.
Isabelle Huppert (Fotó: Laurent KOFFEL/Gamma-Rapho via Getty Images)
Van olyan rendező, akivel korábban dolgoztál, és most hiányzik?
Persze. Hiányzik Claude Chabrol. Hiányzik Michael Haneke is – ő persze még itt van köztünk, nagyon is jelen van, de nem tudom, fog-e még valaha filmet készíteni, sajnos. És igen… talán leginkább Manoel de Oliveira hiányzik.
Ebben a filmben hetven különböző jelmezed volt. Mennyire fontos számodra, hogy egy kiváló jelmeztervezővel dolgozz, és mennyire szorosan működsz együtt velük?
Az egyik lehetőség az volt, hogy a gazdagságot a jelmezeken keresztül mutassuk meg, és nyilván ezt az utat választottuk. Lehetett volna más megoldást találni, de ez egy hatékony módja volt annak, hogy megmutassuk a pénzt – és azt, hogy számára egyáltalán nem jelent problémát, ha bárhol új ruhát választ magának. Szóval igen, a ruházata egy bizonyos módon megmutatja a karaktert. Nyilván egészen másképp hatna a karakter, ha kopott, elhanyagolt ruhákban látnánk.
És szórakoztató volt ennyi jelmezt viselni egyetlen szerepben?
Igen, szórakoztató volt. De… a munkám szempontjából nem túl fontos, hogy valami szórakoztató legyen. A lényeg az volt, hogy a karakter szempontjából indokolt döntést hozzunk.
Szerinted a filmszakmában az utóbbi években javult a női karakterek minősége és árnyaltsága?
Azt mondanám, hogy igen is, meg nem is. Nekem ezzel sosem volt problémám. Mindig találtam magamnak izgalmas forgatókönyveket és árnyalt karaktereket. Ráadásul színészként rajtad is múlik, hogy árnyalatokat vigyél bele. Persze könnyebb, ha ezek az árnyalatok már eleve ott vannak a papíron. De az is egy módja az árnyalatok megmutatásának, hogy te viszed őket bele.
Nem mondanám, hogy egyre több és több jó szerepajánlattal találtak meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem filmekben játszani, mindig ott volt a lehetőség az árnyaltságra – és tulajdonképpen minden másra is.
Van egy nagyon erős jeleneted a lányoddal. Gyakorlatilag – még ha nem is szó szerint így mondod – azt mondod neki, hogy nem szereted őt.
Mert ez a történet erőszakosságának része. Nyilvánvalóan egy nagyon kemény és negatív kapcsolat van Marianne és a lánya között. Nem szereti őt. És a helyzet ott éri el a tetőpontját, amikor a lány tényleg ki akarja semmizni az anyját. Egyrészt azért, mert fél attól, hogy a pénz szó szerint kifolyik a kasszából. De ott van az örökbefogadás lehetősége is – és ez már túl sok a lányának. A pénzügyi kérdés itt összekeveredik az érzelmi oldallal, és ez számára már elviselhetetlenné válik. Ráadásul az anyja tényleg kimondja, hogy sosem szerette őt. Ezt nagyon nehéz a lányának hallani.
A világ leggazdagabb asszonya (Fotó: Cirko Film/ManuelMoutier)
A rendező, Thierry Klifa számára nem volt fontos, hogy a karakterek szimpatikusak legyenek. Amikor új forgatókönyvet kapsz, számodra fontos, hogy a karakter szerethető legyen?
Attól függ, mit nevezünk szerethetőnek. Szerintem mindkét karakter egyszerre szerethető és nem szerethető. Szerethetők abban az értelemben, hogy egy tragédiába vannak zárva, amely fölött valójában nincs kontrolljuk. És az teszi őket szerethetővé, hogy egyszerűen csak emberek.
Őszintén szólva nem tudom, mit jelent „szerethető karaktert” játszani. Csak azt tudom, mit jelent egy karaktert eljátszani.
És néha szerethető vagy, néha meg nem az. Számomra ez nem számít. A „szerethetőség” attól függ, milyen helyzeteken megy keresztül a karakter.
Tehát számodra az a fontos, hogy a karakter érdekes legyen?
Igen, valódinak kell lennie, de nem feltétlenül szerethetőnek. Nincs értelme annak, hogy valakit mindenáron szerethetővé tegyünk. Sokkal érdekesebb, ha a történet érdekes és hihető, mint ha egyszerűen csak szerethető.
A következő projektedet Asghar Farhadi rendezi, és a szereposztás egészen elképesztő. Izgat még téged az a gondolat, hogy együtt dolgozhatsz a legnagyobb francia színészek közül néhánnyal?
Inkább tőlük kellene megkérdezned, hogy izgatottak-e.
A világ leggazdagabb asszonya már látható a hazai mozik műsorán.
