Oktatási rendszer: visszaélés a hatalommal minden szinten
Egy jónevű fővárosi iskolában az ott dolgozó tanárok közül néhányan hirtelen ráébrednek: egy kollégájuk váratlan távozása mögött egy szövevényes ügy áll. A matematikát tanító munkatárs szexuálisan közeledett egy diákjához, és mikor az igazgató tudomást szerzett az esetről, a hivatalos utat megkerülve igyekezett diszkréten eltussolni a történteket. Vajon miért, és hányan, milyen módon érintettek az ügyben? Ez egy regény alaphelyzete. Kitalált történet, mégis mindannyian hallottunk már hasonlóról.
Berkesi Zsuzsa író és tanár. Sosem a könnyű utat keresi, eddig megjelent könyvei mind olyan témákról szólnak, amelyekről sokan nem szívesen beszélnek: eltitkolt családi traumákról, szexuális abúzusról, elhallgatások miatt zátonyra futó emberi kapcsolatokról. Furcsa módon most először ír arról a közegről, amit kívül-belül jól ismer: a magyar oktatási rendszerről, és ezen belül is arról, mi minden történhet egy olyan iskola falai között, ahol a hatalmi hierarchia határozza meg a mindennapokat. Az Itt halnod kell fiktív történet. De vajon tényleg az?

Berkesi Zsuzsa
„Az abúzus olyan téma, amit személyes érintettség okán is jól ismerek: ezt ötvözöm most a másik témával, amit szintén nagyon ismerek, ez az oktatás” – fejti ki Berkesi Zsuzsa. „Ez a történet ötvözi a kettőt. Legyünk őszinték: amit ebben a könyvben leírok, ahhoz hasonló történetet egészen biztosan többen is el tudnának mesélni. Szinte nincs olyan nap, hogy ne lehessen olvasni egy-egy iskolán belüli abúzusos esetről; olyan kiemelt ügyekről, mint a Szőlő utca, nem is beszélve. Sok szó esik egy iskolában arról, hogy mit kell tenni tanárként, mint a jelzőrendszer része, ha észreveszed, hogy a szülő bántalmazza a gyereket. Egy ezzel kapcsolatos tájékoztató megbeszélésen én fel is tettem egyszer a kezem, hogy oké, de mi a teendő akkor, ha a tanár a bántalmazó? Erre nem igazán kaptam választ. Sokszor az iskolavezetésnek is az az érdeke, hogy ha adódik ilyen eset, az ne kerüljön napvilágra, mert az intézményt érintik a következmények, nem az elkövetőt.”
Mint mondja, számára sokkal többet ér egy olyan iskola, ahol lelepleznek egy ilyen esetet és feljelentést tesznek. Hiszen ha nem így történik, és „okosba” megoldják, az elkövető utána bárhol máshol vállalhat munkát és folytathatja ugyanúgy. „Én beszéltem már olyan iskolaigazgatóval is, aki büszkén mesélte el, hogy az általa vezetett intézményben volt egy szexuális abúzus-ügy, ő ezt megtudta, és sikerült ügyesen kezelnie: a tanár elment az iskolából, és nem lett a dologból rendőrségi ügy. Ezek az elkövetők járnak iskoláról iskolára, olyan tanárhiány van, hogy mindenhol örülnek egy tapasztalt munkatársnak, és nem feszegetik, hogy miért váltott munkahelyet.”
A gyerekek számára nem mindig világos, hol húzódnak a határok, milyen közeledés normális, hol a választóvonal a jó fej, közvetlen tanár és a túlzott, vagy már egészségtelen bizalmaskodás között. Ez egyrészt az életkorukból is fakad, hiszen éppen ilyenkor, gyerek- és kamaszkorban tanulja meg az ember megvédeni a saját határait, és azt is, hogy melyek a társadalmi normák szerint elfogadható viselkedési formák. De nem hallgatható el a rendszer felelőssége sem: az iskola feltétlen engedelmességet vár el, és ebbe ritkán fér bele az, hogy egy gyerek megkérdőjelezze, helyes-e, amit a felnőttek ott tesznek. Fontos tudni, hogy a szexuális abúzus nem a vágyról, hanem a hatalommal való visszaélésről szól. Az iskola egy nagyon hierarchikus rendszer, ami alá- fölérendeltségen alapul, és ebbe a rendszerbe könnyen illeszthető az abúzus, mint a dominancia egy formája.
„Szerintem ha én bemennék egy osztályba, és azt mondanám, hogy ma mindenki békaügetésben közlekedjen ezen az órán, akkor a gyerekek megcsinálnák” – mondja Berkesi Zsuzsa. „Persze eszem ágában sincs ilyesmit tenni, de ez borzasztó, nem? És ugyanígy, ha az igazgató mondaná ezt a tanároknak, sok intézményben nem lenne kérdés, hogy akkor ezt kell csinálni. És ez nagyon nincs rendben így.”
Fojtogató oktatási rendszer kiút nélkül
Berkesi Zsuzsa egyike volt azoknak, akik három évvel ezelőtt, mikor a pedagógussztrájkok és a tanárok mellett szervezett tüntetések szinte egymást érték, aktívan kiállt a saját és tanártársai jogainak megvédéséért. Akkor sokan, akik hasonló nézeteket vallottak, elvesztették az állásukat, mások önként hagyták el a pályát, nem látva reményt a változásra. Zsuzsa maradt, de továbbra sem elégedett a magyar közoktatás állapotával.
„Az Itt halnod kell, ahogy a korábbi regényeim is, traumafeldolgozó könyv. Azt feszegeti, milyen traumák érnek egy tanárt, és hogy milyen lelkiismereti válságba kerülhet valaki, aki tisztességes. Az iskola mindig hasonló elveken működött, de szerintem most rosszabb a helyzet, mint valaha. Mi gyerekként még tudtunk rosszalkodni, és ha volt egy rossz tanárunk, azt az őrületbe kergettük. Ma azt látom, hogy a gyerekek a tanult tehetetlenség állapotába jutottak: csak ülnek és néznek, azt várják, hogy legyen már vége az iskolában eltöltendő időnek, és csinálhassanak végre valami értelmeset. Amikor kijönnek az iskolából, teljesen megváltoznak, minden gyerek más, sokkal vidámabb, élettel telibb az iskolán kívül, és ez nagyon szomorú. Ebben az oktatási rendszerben mindenki csak vergődik, annyi csak a különbség, hogy ki jobban viseli, ki rosszabbul.”

Berkesi Zsuzsa: Itt halnod kell
A könyv sok olyasmiről szól, amiről kínos beszélni: a közoktatás helyzetéről, a tanárok mentális állapotáról, anyagi kiszolgáltatottságról, az iskolák autonómiájának megszűnéséről. De ha ilyen siralmas a helyzet, hogy lehet, hogy még mindig van, aki ilyen helyen dolgozik, és közülük jó néhányan szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát?
„Én például azért maradtam, mert ehhez értek, egész életemben ezt csináltam, és szeretek tanítani, nem akartam a gyerekeket cserbenhagyni. A tüntetések alatt volt egy nagy felmondási hullám, de minden intézményből csak egy-két ember állt föl, a többség maradt, és ennek így nem volt ereje, a távozók lettek a számkivetettek a többséghez képest. A menni vagy maradni dilemmája is ott van a könyvben, ezt én magam személyesen is jól ismerem. Én maradtam, de a maradók szemében én lettem a mást gondoló csodabogár, a távozók szemében pedig a megalkuvó. Pedig ugyanúgy lehettem volna a bosszúból kirúgottak között is, ez nem rajtam múlt. De egy tanárnak még mindig több döntési lehetősége van, mint egy gyereknek, aki teljes kiszolgáltatottja az oktatási rendszernek” – vallja be Berkesi Zsuzsa.
Újra lehet kezdeni?
Az Itt halnod kell nem éppen pozitív csengésű cím, és a könyvborító maga is nyugtalanságot kelt: egy nagyon is felnőtt tekintetű kislány néz az olvasóra, a vállán pedig egy felnőtt férfi keze. A cím története szerepel a könyvben, és Berkesi Zsuzsa saját élményén alapul.
„Személyesen velem esett meg, még egy korábbi munkahelyemen – meséli Zsuzsa. – Lezajlott az évnyitó, ami egy rettenetesen túlformalizált esemény, ahol mindenki eleve szomorú, hogy vége a nyárnak, és ráadásul még egy hosszú és unalmas ceremónián is részt kell venni. Túléltük az igazgató beszédét. A hab a tortán ilyenkor a Szózat. Hallgattam a szöveget, hogy „itt élned, halnod kell”, és abban a kontextusban ez kifejezetten vészjóslónak hangzott. Írtam utána egy Facebook-posztot arról, hogy ebben az összefüggésben ez a vers milyen szomorú, hiszen a gyerekek menjenek csak világot látni, nem kell beletörődniük, hogy örökre ide vannak kötve! Másnap behívatott az igazgató, és kaptam egy figyelmeztetést, hogy vétettem a pedagógusok etikai kódexe ellen, mert ez nem hazafias nevelés. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy a Facebook-oldalamat is figyelik: az intézményrendszer belenyúl valamibe, ami elméletileg a privát szférám. A következő napon évekre visszamenőleg az összes rendszerkritikus posztomra egy ismeretlen profil vigyorgó fejes reakciót rakott. Ez már kifejezetten ijesztő volt, fenyegetőnek éreztem. Több hasonló sztori akad a könyvben, és mind megtörtént eset: némelyik az enyém, másokat nem közvetlenül éltem át, de kollégák történetei.”

Berkesi Zsuzsa
Ezek után megkerülhetetlen a kérdés: van egyáltalán fikció a könyvben, vagy minden, amit leír, az valóság? Berkesi Zsuzsa elárulja, hogy van benne fikció, de nem nagyon sok. A szereplők neve, a helyszínek, az egymástól függetlenül megesett történetek összefűzése, nagyjából ennyi volt az írói fantázia. Ami fikció, az sem teljesen elrugaszkodott a valóságtól: bármikor, bárhol történhet hasonló. Ezzel lehet, hogy kényelmetlen szembenézni, de lassan ideje, hogy őszinték legyünk magunkhoz.
„Én azt remélem, hogy egy ilyen könyv sokat tud mondani a hozzám hasonló tanároknak, de segít azoknak is árnyaltabban látni a közoktatás állapotát, akik utáltak iskolába járni annak idején. Szeretném, ha középiskolás gyerekek is olvasnák, hogy lássák, nem kell mindent hagyni, amit mások tesznek velük, és nem szégyen segítséget kérni. Az iskola az a téma, ami mindenkit érint, hiszen ha nem vagy tanár, akkor jó eséllyel szülő, nagyszülő, vagy éppen diák vagy. Aki most iskolába jár, az a jövő szakembere; akit én ma tanítok, az lesz húsz év múlva valakinek a nőgyógyásza vagy esetleg tanára. Ideje, hogy mindenki tükörbe nézzen, és átgondolja, megtett-e mindent azért, hogy az iskola egy biztonságos hely legyen az ott dolgozók és az oda járó gyerekek számára! Nézzenek tükörbe az iskolavezetők, a tankerületi vezetők is, és gondoljuk újra az egészet! Talán még nem késő, de az biztos, hogy az utolsó pillanatban vagyunk.”