A Tomb Raider forgatása kemény erőpróba lehetett. Milyen sérüléseket szenvedett?
– Szerencsére csak kisebbeket. A legsúlyosabb az volt, hogy meghúzódott az ín a sarkamban. Horzsolásokból, kék-zöld foltokból viszont rengeteget összegyűjtöttem. Végre kellett hajtanom például egy bungee jump-ot, s a heveder nyomokat hagyott az ugrás után, mert kissé sokáig lógtam a levegőben. Aztán megégettem magam egy csillárral, és még hosszan sorolhatnám a kisebb baleseteket. A végén tele voltam véraláfutásokkal, úgy néztem ki, mint egy bokszoló.
Élvezte azért a forgatást?
– Nagyon szeretek játszani. Nem rossz dolog, amikor az embernek azt mondják, hogy szükségünk van rád, gyerünk, tanuld meg ezt vagy azt a különleges fortélyt! Menj a cirkuszba gyakorolni, tanulj meg helikoptert vezetni, vagy utazz el idegen országokba, ismerd meg a történelmüket, beszélgess az ott élő emberekkel, fedezz föl új helyeket! Ez csodálatos foglalkozás, és rendkívül szerencsés vagyok, hogy ennek élhetek.
Mi kellett ahhoz, hogy Lara Croft hiteles legyen a filmben?
– Mindent megtettünk azért, hogy a rajongók megkapják azt, amit szeretnek benne; a hajfonatait, a melleit, a csizmáit, vagyis mindent, ami az övé. Nehéz feladat volt, mert el akartuk kerülni a szélsőségeket, inkább az arany középút felé törekedtünk. Nagyon sok ember dolgozott azon, hogy megtaláljuk azt az öltözéket, amelyik egyfelől kellőképpen szexi, másfelől praktikus, hogy lehessen benne mozogni, ugrani, elázni, s amelyik mindemellett látni engedi a pisztolytáskát. Rengeteg jó technikai ötletre volt szükség. A hajtincs pedig… nos, az állandóan az arcomba hullott. És persze, sok más gond is adódott. Sohasem voltam annyira lebarnulva, mint a forgatás előtt, s a történet ugye, Közép-Angliában játszódott: szóval ezt is át kellett hidalni valahogy. Nagyon keményen kellett edzenem. Megerősödtem és megizmosodtam, miközben jó pár kilót leadtam. Most viszont örülök, hogy visszanyertem a régi “ütközőimet”. Egy nő azért nő, hogy legyenek idomai.
Nehéz volt elsajátítani a szigetországi akcentust?
– Sokféle akcentus van Angliában, s az enyém attól függően változott, hogy éppen milyen emberek vettek körül. Végül azonban azt hiszem, sikerült megtalálnom a karakterhez illő tiszta kiejtést. Ebben nagy szerepe volt a beszédtanáromnak, akivel az első három hetet azzal töltöttük, hogy figyeltük a különböző tájnyelveket, majd utána kielemeztük, mi az, ami tetszik bennük, s mi az, ami nem. Ez nagyon sok gyakorlást követelt, meglehetősen aprólékos munka volt.
A forgatás után is megőrzött ebből valamit?
– Billy azt mondta, hogy igen, én azonban nem igazán vettem észre. De valószínűleg neki van igaza. Valóban meg akartam felelni az angol követelményeknek. Nagyon sajátos az országhoz fűződő kapcsolatom, hiszen első férjem angol, s ő máig is a legjobb barátom a világon. Vannak más barátaim is; azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, hogy ez a második otthonom.
Az interjú folytatását a Nők Lapja 35. számában olvashatják
