Valahol el kell kezdeni – Mit ígér az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium?
Mikor, ha nem most? címmel rendezett műhelykonferenciát a Polgár Alapítvány támogatásával az Együttnevelés Szövetség Budapesten. A címválasztás sokatmondó: egy olyan pillanatban vagyunk, amikor valódi lehetőség van arra, hogy az oktatási rendszerben fontos változások mehessenek végbe. Ahogy azt Lannert Judit, a területért felelős miniszter rendszeresen hangsúlyozza, ez nem történhet meg anélkül, hogy a leginkább érintettek elmondják, mire van szükségük.
A miniszter ezért folyamatosan egyeztet a szakmai szervezetek mellett a szülők és a diákok képviselőivel is a nyár folyamán, és ezt a szemléletet tükrözte ez a műhelykonferencia is, ahol a szegregáció problémakörét járták körül a megjelentek: szülők, pedagógusok, szociális szakemberek.
Orbán Anikó osztályvezető az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium képviseletében azt hangsúlyozta, hogy ideje leszámolni az elméletben készülő tanügyi intézkedésekkel, és megnézni, mi zajlik a mindennapokban, mielőtt nagyobb ívű tervek készülnek: nem számokra, hanem gyakorlati tapasztalatokra van szükség. Ígéretet tett arra, hogy a következő hónapokban felülvizsgálják az intézmények fenntartói struktúráját, illetve a köznevelési intézmények finanszírozását is. Kiemelte: tisztában van vele, hogy az oktatás nem teljesen elszigetelt terület, együttműködésre lesz szükség a szociális ágazattal is, de a teljes rendszer áttekintéséhez időre van szükség.
Képünk illusztráció (Fotó: Thielker/ullstein bild via Getty Images)
A konferencia három kérdéskört kiemelten járt körbe egy-egy műhelybeszélgetés keretében, ezzel is jelezve, hol lehet a legfontosabb és legsürgősebb a beavatkozás:
- Együttnevelés létrehozására törekvő kormányzati egység kialakítása
- Társadalmi beágyazottság: Szülői szerepvállalás és partnerség érvényesülése
- A tankötelezettség megemelésének szükségessége.
Miért pont ezek, amikor még rengeteg fontos téma akad? Valahol el kell kezdeni, és ez a három téma a maga összetettségével alkalmas arra, hogy az érintettek minden szinten megszólaljanak: a szülők, a pedagógusok és az oktatásirányítás is kialakíthatják a maguk álláspontját.
A megkülönböztetés gyakran láthatatlan
A szegregáció sokféle, és mindenhol más arcát mutatja – hangsúlyozták a műhelykonferencia résztvevői. Sokszor annyiban nyilvánul meg, hogy egy-egy gyereket megkérnek, inkább ne vegyen részt bizonyos iskolai programokon.
De ott vannak a jószándékúnak álcázott SNI-csoportok vagy osztályok is, illetve azok az intézmények, amelyek pedagógiai programjuk szerint nyitottak, mégis valahogy csak a környék roma gyerekei járnak oda. Sokszor nincs erőforrás arra az intézményen belül, hogy az iskolaelhagyás szélére sodródók után nyúljanak, így a „problémásabb” fiatalok hamar kihullanak az oktatásból.
Ezt erősíti, hogy 16 évesen már senki nem tanköteles, így az iskola megválhat tőle, hacsak nincs külön motiváció arra, hogy az intézményben tartsa.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az egy-két éve bevezetett munkáshitel már 17 éves kortól felvehető.
Ez a két tényező együtt arra motiválhatja a rossz anyagi körülmények között élő fiatalokat, hogy ne maradjanak tovább a számukra amúgy sem sok sikerélményt nyújtó iskolarendszerben, hanem mielőbb kezdjenek dolgozni akár bármilyen végzettség nélkül, és vegyék igénybe az ezzel járó juttatásokat, amelyek eleinte pozitívnak tűnnek, később viszont egy életre adósságcsapdába zárhatják azt, aki csak egyszer is rossz döntést hoz.
Amire nincs erőforrás az állami rendszerben, arra ott vannak a civil szervezetek, gondolhatnánk. Csakhogy a két szféra közti együttműködést sok tényező nehezíti. Ezek közül néhány talán most oldódik majd, de arra mindenképpen időre lesz szükség, hogy az évek során kialakult bizalmatlanság enyhüljön: az oktatási intézmények dolgozói ne érezzék úgy, hogy egy kívülről jövő bele akar szólni a napi munkájukba, a civil szereplők pedig elérjék azokat, akiknek valóban szükségük lehet egy kis kiegészítő segítségre. A felnőttek közötti játszmák és a bolyongás a bürokratikus útvesztőben sokszor éppen azt őrli fel, akiért az egész folyamat elindult: a gyereket.
Képünk illusztráció (Fotó: Thielker/ullstein bild via Getty Images)
Beszéljünk végre egymással!
Orsós János, a Dr. Ámbédkar Iskola alapítója mindig a gyakorlati problémamegoldás híve volt, így kifejezetten örömmel fogadta, hogy végre bevonják magukat az érintetteket is az oktatásban tapasztalható szegregáció felszámolásának folyamatába.
Semmi sem könnyebb, mint célzott kommunikációval elszigetelni egymástól a társadalmi rétegeket – mutatott rá. – Azokkal a szülőkkel, akik szegregátumban élnek, és mindennél jobban szeretik a gyereküket, könnyű volt elhitetni, hogy egy városi iskola kollégiumi elhelyezéssel nem biztonságos; a jobb társadalmi helyzetű szülőknek pedig egyszerű volt megmagyarázni, hogy jobban járnak, ha nem járatják romákkal vagy szegény családok gyerekeivel egy iskolába a sajátjukat. Ha ezt ilyen könnyű volt elérni, akkor megfordítani sem lehetetlen, de most már nem hatástanulmányokra van szükség, hanem helyi szintű, gyakorlati lépésekre.
A tematikus műhelybeszélgetések során kiderült, hogy sok mindent az alapoknál kell kezdeni. Ilyen alapfeltétel az, hogyan szólítja meg egymást a rendszer két szereplője: az iskola képviselője és a szülő. Remekül hangzó szlogen, hogy partneri viszony van köztük egy közös cél, a gyerek felnevelése érdekében, de ennek sok esetben még a közelében sem járunk: a régóta beépített hatalmi viszonyokat nehéz lebontani, ha pedig valaki mégis kísérletet tenne rá, a másik oldal sértődötten reagál.
Sokszor hallani pedagógiai kérdések esetén a szakemberektől, hogy a szülő mindenbe bele akar szólni, és nem tiszteli a tekintélyt, holott emögött a legtöbbször a gyerekért való aggódás áll, és az, hogy minden eszközzel próbálja hallatni a hangját az illető, gyakran egyre erősebben, ahogy egyre inkább sarokba szorul.
Ezt a viszonyt segíthet rendezni egy harmadik fél, példul egy civil szervezettől érkező mediátor, vagy egy iskolai szociális munkás, aki közvetlenül nem érintett az ügyben.
Az ilyen párbeszédekre érdemes lenne időt szánni, mert eloszlathatja a hiedelmeket, mint például azt, hogy a szülőnek nem fontos a gyerek iskolai előmenetele, miközben lehet, hogy a mindennapok túlélésével van elfoglalva, és nem marad már energiája és figyelme az iskolai ügyekre.
Az is fontos kérdés, mikor találkozik egymással az iskola képviselője és a szülő a gyerek kapcsán: általában csak olyankor, amikor valami gond van. Ezek a helyzetek így eleve feszültséggel terheltek, és hiányzik mögülük az alap: a „békeidőben” zajló ismerkedés, kapcsolat- és bizalomépítés, amire aztán lehetne építeni, amikor probléma adódik. Erre a párbeszédre ugyanúgy szükség lenne egy elit gimnázumban, mint egy falusi iskolában, hiszen származástól és anyagi helyzettől függetlenül mindenki számára fontos, hogy az iskola, ahol a gyerekek az idejük nagy részét töltik, biztonságos közeg legyen.
Teendő tehát lenne bőven. Az első lépést, a párbeszéd kezdeményezését most megtették az érintettek. És itt a következő: az Együttnevelés Szövetség a Polgár Alapítvány támogatásával kihirdette a Civil Oktatási Deszegregációs Koalíció megalakulását. Nem kérdés, hogy bőven lesz munkájuk.
