Párokban, esetleg családostul érkeznek az idősebb Sziget-lakók: ez volt a nulladik és az első nap tapasztalata. És az, hogy nagyon szívesen nosztalgiáznak és mesélnek arról, milyen érzés sokadszorra is leszállni a HÉV-ről. Találkoztunk Palvin Barbi-rajongó ősrockerekkel, egy fáradhatatlan hatvanas párral, akik annyira egy hullámhosszon voltak, hogy nem is jelezzük, melyikük beszél, és egy dietetikussal, aki még tanácsokkal is ellátott minket. A felvételeket szó szerint idézzük.
Ari és Matyi
Matyi: Én már az ős-Szigeten is voltam, még a Pepsi Sziget előtti időkben, amikor egyetlen színpad volt, a kilencves évek elején. Utána kimaradt egy pár év. Pont most néztem, hogy a Nagyszínpad mögé kifüggesztették a korábbi fellépőket, ebből próbáltam visszafejteni, hogy mikor voltam: az első Faithless, UB40, Prince… Amikor először fellépett Iggy Pop, már akkor is csak néztem, hogy hogy bírja ez az ember? Hát csont és bőr! Elképesztő, amit művelt. Az ikonokat élőben látni: ezt köszönhetjük a Szigetnek.
Az első közös Szigetünk pedig 2019-ben volt, mi is volt akkor? Twenty One Pilots, eszméletlen jó volt… Újra kimaradt pár év, közben jött és ment a Covid, ma pedig újra itt vagyunk, most, hogy van nulladik nap. Élvezzük a nyugalmat, a gyors becsekkolást, azt, hogy nincsenek sorok, ez most kész idősek otthona. A Faithlessre kíváncsi leszek: négy koncertjükön voltam itt, most pedig, hogy meghalt az énekes… Meglátjuk. Szombatra viszont nyertünk egy kétszemélyes jegyet, szóval aznap visszajövünk.
Ari: Az első közös Szigetünk nekem eleve az első volt. Nagyon tetszett. A lányomat egyébként már korábban kiengedtem, 17-18 éves volt, bíztam benne, tudtam, milyen értékekben hisz. Most 25, és ő aggódik értem: meg kellett nyugtatnom, hogy nem lesz semmi baj.
Ari és Matyi (Fotó: Neményi Márton)
Matyi: Most, hogy Gerendaiék visszavették, mintha visszakaptuk volna a kétezres évek Szigetjét. Nagyon sok a magyar előadó, ráadásul az elit lép fel, a Quimby, a Pál Utcai Fiúk… PUF-ra még a Fekete Yukba jártam, amikor még csak kazettán jelentek meg.
Ez a Sziget egyszerre nosztalgia és ünnep: az amerikai tulajdonosok részéről nem éreztem, hogy fontos lenne nekik a magyar közeg.
Most érezni. Igaz, a HÉV-ről leszállva eszembe jutott, hogy vissza is fordulhatunk, hamar fárad az ember.
Ari: Fittség és érdeklődés egyszerre kell, ha az ember a mi korunkban kijön a Szigetre. Varázslat volt, amikor először megérkeztem, pedig addig nem is érdeklődtem az egész iránt. Olyan ez, mintha más világba kerülnék: van egy misztikum körülötte. Tényleg olyan, mintha magam mögött hagynám a hétköznapokat.
Csege, a Legenda* és Krisztián
Csege: 2001-ben, 16 évesen jöttem először, Tancskapdára, Junkiesra, nagyon adtam az egészet, elkapott a flow, persze akkor még nem tudtuk, hogy létezik ilyen, mármint flow. Mindenesetre elkapott. A következő évben már sátorral jöttem, ahogy azóta is, minden évben. Huszonöt éve ugyanazon a helyen sátrazunk.
Krisztián: Én 95-ben voltam először, fogalmam sem volt, hova jövök, csak egy barátomat akartam megkeresni. Meglepő módon meg is találtam. Azt sem tudtam, milyen koncertek vannak, sátram sem volt, hálózsákom sem. Három napig nem mentem haza.
Csege: Ezt amúgy vissza is sírjuk. A 2006 és 2012 közti időszakra hullámvölgyként emlékszem, próbáltak mainstream előadókat hívni, mint a Korn, néztük is, hogy ez mennyire szar! És ekkor még nem is tudtuk, hogy egyszer majd jön Rihanna is, na, az a koncert tényleg mindennél rosszabb volt.
Krisztián: Justin Bieber még rosszabb volt.
Csege: Ja, tényleg, ő is volt, veszekedtünk is, hogy melyik volt a rosszabb. Mindketten telibeszarták a közönséget.
Nem az volt a bajunk, hogy nem szeretjük a zenéjüket: meghallgatunk mi mindenkit a Nagyszínpadon, és értékeljük, ha átadják magukat a közönségüknek.
Krisztián: A Pink például nagyon jó volt!
Csege: Mindkétszer. Nem vagyok Pink-rajongó, én Tankcsapdát hallgatok és Prosecturát, de így is éreztem, hogy odatette magát. Kylie Minogue is iszonyú jó volt. Leszámítva, hogy nem játszotta az I Should Be So Lacit. Az mindenkinek hiányzott.
Csege, a Legenda* és Krisztián (Fotó: Neményi Márton)
Krisztián: Nagyjából 15 éve kezdték kiszorítani a rockot és a metált. Most legfeljebb mutatóban van egy-két együttes.
Csege: Hogy idén van Kispál és Tankcsapda, az hatalmas királyság, köszönjük, Károly! Csak hát közben megöregedtem, megházasodtam, jött a gyerek… 16 évesen kezdtem, most 43 vagyok. Minden más. A világzenei színpad is eltűnt, a feleségem így már nem is jár, a gyereket sem hozom, nem mintha lennének gyerekprogramok.
Krisztián: Nekem ilyen problémáim nincsenek. Hálistennek.
Csege: Hogy hány év van még bennem? Az összes. Amíg meg nem döglök, addig jövök.
Krisztián: Ez mondjuk Károlytól is függ.
Csege: Imádom, hogy visszavette, megmentette – depressziós is voltam egy napig, amíg úgy tűnt, nem lesz Sziget –, hogy kijár, hogy lehet vele szelfizni, idén is leállítom majd, ha szembejön a kismotorjával. Annyi szelfim van már, nem csak vele, minden politikus, celeb tök közvetlen, ez a jó a Szigetben, én meg beszélgetős gyerek vagyok, dumálok, szelfizek én mindenkivel, Palvin Barbival is, elképesztő szépség, a lányom lehetne, nem érdekel, kimondom: gyönyörű.
Krisztián: Kunhalmi Ágnes!
Csege: Igen, ő is.
*Külön kérte, hogy így tüntessem fel
Máté és Viki
Máté: Tíz éve voltam, onnan tudom belőni, hogy Rihanna lépett fel. A Civil Szigeten dolgoztam, onnan jártam koncertekre. Azóta pedig ez az első. Ez a Sziget már más egy kicsit, igaz, még csak az első nap van, vagy hogy számoljuk most? Nulladik…? Mindenesetre kulturáltabb, tisztább. Lehet, hogy illúzió, de így érzem.
Goran Bregovicra jöttünk, egyértelmű volt, hogy ez érdekel minket. Megcsíptük a kedvezményes kupont DJ Oti után – Otin nem voltunk, ez fontos! –, és gondoltuk, ötezer forintot megért. A gyerekkel persze nem maradhatunk sokáig, de ennyi pénzért így is oké. A cél az, hogy a gyerekeknek (ott volt a kamasz fiuk is, ő nem szeretett volna fotózkodni – a szerk.) megmutassuk.
Máté és Viki (Fotó: Neményi Márton)
Viki: Voltunk már fesztiválozni a kicsivel, tavaly a Művészetek Völgyén, fél éves volt, és idén is voltunk vele koncerten, igaz, az Leander Kills volt, kicsit más világ. Eleve sok koncertre járunk, őt is így szeretnénk nevelni, jó lenne, ha az élete része lenne.
Judit
2002-ben voltam kinn először, még a szüleimtől kaptam a napijegyet és a Kosheen koncertre mentem elsősorban, illetve egy bizonyos fiú miatt is… Vele ott nem történt semmi, emiatt kicsit csalódott voltam. Ezt csak tetézte, hogy a barátnőm lelakatolt sátrából hajnalban ellopták a hátizsákomat, így az azt követő pár órát a kereséssel, majd a Sziget Örsön töltöttük… Végül mindkét történet happy enddel zárult: a táskámat még aznap megtalálták a rendőrök, s később a fiúval is beteljesedett a románc. A Szigetről ezért nem mondtam le, s milyen jól tettem.
Most összeszámoltam: tízszer biztosan szigeteltem már. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért rendszeresen kijártam. Volt, hogy csak a Sziget-feeling miatt, volt, hogy dolgoztam is a Civil Szigeten, vagy újságcikket írtam a gasztrofelhozatalról – dietetikus vagyok ugyanis –, vagy éppen önkénteskedtem a Felelős Gasztrohősnek. A Sziget hangulata mindig egyből elönt, ahogy átérek a K-hídon. Ez a semmihez sem fogható szabadság és nosztalgikus érzés, amit csak az ért meg, aki már átélte.
Itt bárki lehetek, s bárkihez kapcsolódhatok, származástól, zenei és egyéb ízléstől függetlenül is jól érezhetem magam.
Kezdetben sokkal nagyobb problémaként éltem meg az itteni port és a korlátozott higéniát – aki éjjel próbált meg ToiToira ülni, az érti – és a tömeget. Ahogy a Sziget is fejlődött ezekben, és én is idősebb lettem, ezek a nehézségek már inkább eltörpülnek, és inkább az élmény számít. Na, meg az a furcsa érzés, hogy budapestiként otthon vagyok, de mégis mintha egy külön országba utaznék ilyenkor.
Judit (Fotó: Neményi Márton)
Muszáj megszólalnom dietetikusként is. A kezdeti időszakban, amikor én elkezdtem szigetelni, a 2000-es évek elején, még jóval kisebb volt a kínálat, több volt a klasszikus streetfood, több zsírban, sóban gazdag, olajban sült étel volt kapható, a friss zöldség, gyümölcs eközben vagy alig volt elérhető, vagy csak drágán. Allerigával, táplálékintoleranciával, vegetáriánus, vega étrenddel pláne nehéz volt jól, változatosan enni. Ez az évek alatt sokat változott. Most is figyelni kell, hogy megtaláljuk a változatos, kiegyensúlyozott, egyéni igényekre szabott, tehát „egészséges” ételeket (egy vagy több átbulizott éjszaka után főleg), de nem lehetetlen. Pár napnyi gyorsétel még beleférhet, ha egyébként egészséges az ember, de azért rövid és hosszabb távon is fontos a minőségi étrend, mert a szervezet előbb-utóbb benyújtja a számlát. Most olvastam, hogy idén termelői piacról is vásárolhatnak a szigetlakók. Ez volt talán a legnagyobb hiányosság eddig, sokat segít mindenkinek, aki több napon keresztül a szigeti gasztrokínálatból oldja meg az étkezését. A szigetelés amúgy is próbára teszi az immunrendszert, kell a sok vitamin, ásványi anyag, antioxidáns, rost!
Etelka és Laci
Az első ’97 körül lehetett. Együtt jöttünk, mindketten először. ’78 óta házasok vagyunk, összeszokott párként érkeztünk. A hangulat nagyon tetszett, igaz, sok volt a szemét – ez még a műanyagpoharas korszak volt –, a por is nagyobb volt. Emlékszem, eső is volt, összeszedték a sarat, egy srác meg belement egy kempingszékkel, ott ült így a Nagyszínpad előtt. Volt metálsátor, táncdalfesztivál-sátor, Bahia, Krisnások… Ki is volt akkor a nagy szám? Megvan, Uhrin Benedek! Vártunk Prince-re rengeteget, és pozitívan csalódtunk, amikor Robbie Williams pontosan kezdett.
A punkok azóta teljesen eltűntek, ahogy a sokszínűség is. Az elmúlt években laposodott el végleg, mainstream lett a Sziget, a civilek, a múzeumok sem olyan hangsúlyosak. A hátsó rész az Afrika- és világzenei színpadé volt, ezek sincsenek már sehol. Igaz, az unokáink maguktól ezekre a helyekre már nem is mennének, ha kijönnek, olyan színpadokat kell keresni, ahol rapzene van. Hagyjuk is. Azzal persze nincs baj, hogy ma már nem a Nyolc óra munka… a sláger, sőt, nagyon sok a tehetséges fiatal, a Bródy-napon is láttunk kamaszfiúkból álló együttest, fantasztikusak voltak. Nem a generáció és a műfaj számít, fellépett itt hirtelen felkapott sztár, akit azzal néztünk meg, hogy „jó, hallgassunk bele, ha már itt vagyunk”, és fantasztikus volt, mindent beletett.
Etelka és Laci (Fotó: Neményi Márton)
A nagyobbik unokánk 15 éves, 5 éves volt, amikor először kihoztuk – nyilván csak egy napra. Úgy élvezte a foglalkoztató programokat, a múzeumokat, hogy csak na! Ezekből ma már alig maradt valami. Vittük persze koncertre is, táncoltunk is, imádta. Most csak ketten vagyunk, holnap jönnek ők is.
Nem tudjuk, meddig bírjuk még, de senki nem néz furán.
Régebben kaptunk egy-két pillantást, ami arról szólt, hogy vajon mit keres itt ez a néni és bácsi, de ma már természetes a jelenlétünk.
Dolgozunk mindketten, holnap is fel kell kelni, nem baj, utána megyünk Franciaországba túrázni, majd ott kipihenjük. A Sziget után mi mást csinálna az ember 69 évesen.