Olybá tűnik, a moziban és a streamingen sosem érnek véget a 80-as évek. Bár a korszak nosztalgikus megidézésének főfelelőse, a Stranger Things című Netflix-szupersláger véget ért, az olyan variációk, mint például az idős főszereplőkkel strangerthingsező, szintén netflixes és szintén a Duffer-tesók segítségével megvalósult A nyugdíjas forradalmárok bőven életben tartják a Spielberg és Lucas nyolcvanas évei iránti nosztalgiát. A nyár egyik utolsó blockbuster-jelöltjének főproducere, J. J. Abrams nagymestere az ilyesfajta rajongói hommage-oknak: mielőtt bő egy évtizede – ellentmondásos minőségű végkimenetellel – beszállt a Star Wars-franchise-ba, maga is készített egy ars poeticának is beillő, ifjúsági sci-fi kalandfilmet Super 8 címmel, amely legalább annyira kapaszkodik az E.T.-be, a Kincsvadászokba és számos más, a filmgeekek által mélyen tisztelt nyolcvanas évekbeli kultfilmbe, mint a most tárgyalt film, Az Oak Street vége. Csak itt a legfontosabb hivatkozás a Jurassic Park. Meg a Vissza a jövőbe.
Az Oak street vége: beköltözik a Jurassic Park
A forgatókönyv nem remake – az ezzel együtt négy mozifilmet jegyző David Robert Mitchell önálló munkájáról van szó. Az 51 éves alkotó második játékfilmjével, a Valami követ (2014) című rafkós horrorfilmmel tört be a menő direktorok közé, hogy aztán a Kaliforniai rémálom (2018) című, fogadtatását tekintve drámaian a földbe állt vízióval szinte kiírja magát Hollywoodból.
(Forrás: InterCom)
Karrierje most két irányból is új lendületet kaphat: elkészíthette ezt az érzelmileg személyes, mintegy 80 millió dollárból készült filmet, amelyet édesapja emlékének ajánlott, és már jó ideje a Valami követ folytatásán dolgozik.
Az Oak Street vége pedig arról szól, hogy egy időutazós csavar segítségével hogyan költözhet be a kertbe a Jurassic Park.
Mitchell fogott egy kertvárosi, kétgyermekes, vállaltan filmszerű családot (Hathaway, McGregor, Maisy Stella és Christian Convery), 1982-be költöztette, majd köré építette a szépen kimunkált korabeli miliőt: a megfelelő frizurákat, a színes, mintás felsőket, a tévéképernyőn futó Szerelemhajó-főcímet és a nagyon amerikai cornflakes-majszolást, vagyis az összes fontos kelléket. Aztán rájuk küldött egy egész ősvilágot, hogy rögtön el kelljen menekülniük otthonról. Az Oak Street számunkra legfontosabb lakói komoly magánéleti válsággal küzdenek: apa épp visszaeső alkoholista, anya művészi ambícióit titkoló, szorongó háziasszony, kamaszaik meg egyre riadtabban figyelik, ahogy a repedések mentén szétesni készül szüleik házassága. Ebbe a feszült, a film elején felvázolt helyzetbe érkezik csakhamar egy időjárási jelenségekkel kísért különös fény – aminek segítségével a família az egész utcával együtt több százmillió évet ugrik vissza az időben.
A kapkodva nyitogatott hűtőajtó és az undorító kígyólény
Az Oak Street vége két legnagyobb erényéből az egyik, hogy egészen a befejezésig elsősorban azoknak akar tetszeni, akiknek az volt a kedvenc része a Jurassic Parkból, amikor a T-rex elkapta a vécén az ügyvédet, meg az, amikor ugyanez az állat megrezegtette a pohár vizet a terepjáróban, esetleg az, amikor a gyerekek a konyhában bújdostak a raptorok elől.
Csak itt nincsenek elalélt monológok a dinoszauruszok csodálatos életéről. Igazából alig beszélnek arról a szereplők, hogy épp milyen őslény üldözi őket. Nincs rá idejük.
David Robert Mitchell ugyanis leginkább arra koncentrál, hogy az 1982-es hétköznapokba berontó teremtmények a lehető legizgalmasabban kergessék és más módokon is veszélyeztessék a rohangáló átlagembereket. (Egy-két békésebb része van a filmnek, ahol dinók és emberek együtt szerepelnek, de azok is inkább viccesek, ott se értekezik senki az őslényekről.)
(Forrás: InterCom)
A százperces filmből nagyjából egy órát tesznek ki azok a jelenetek, amelyekben Anne Hathaway, Ewan McGregor és a többiek a legkülönfélébb, ízlésesen alkalmazott CGI-jal megteremtett őslények elől menekülnek. Hol a kerteken át kell sprintelniük, nehogy széttépjék őket, máskor autóval keresik a kiutat – a házakban nagyon nincsenek biztonságban, hiszen bármikor bemászhat oda egy hatalmas, ragacsos bőrű kígyószerű akármi is, ami külsőleg legalább annyira visszataszító, mint amennyire félelmetes lesz, amikor hosszú tekergése után kinyitja a rettenetes száját. (És ebben a filmben kifejezetten működik, amikor a szereplő háta mögött egyszercsak megjelenik egy bestia, de a szereplő ezt kínzóan sokáig nem veszi észre.)
Az egészen kiválóan levezényelt és idegtépő akciójelenetek mellett Az Oak Street vége másik erőssége, hogy bár a karakterei nem igazán mélyek, szépen eljátszott archetípusokként működnek, és bőven akadnak olyan pillanatok, amikor igazi élet költözik beléjük. Alapvetően apróságokról van szó. Jó példa erre, ahogy Hathaway figurája igyekszik minél gyorsabban kinyitni és becsukni a hűtő ajtaját, nehogy megromoljon „az a sok étel”. Ekkor még nem tudja, hogy azért ment el az áram, mert olyan korba kerültek, amelyben az emberiség sem létezik, nemhogy az áramszolgáltatás. És olyan bájosan csinálja, hogy szívesen felszóltam volna neki az IMAX-vászonra:
Hagyd, hamarosan ennél sokkal nagyobb bajotok is lesz.
De az is kiváló, ahogy a gyerekek a bringákat tekerik az Oak Streeten és környékén. A nyolcvanas évek iránti nosztalgiának mindig is fontos része volt, hogy a szereplők menekülés vagy nyomozás közben sietve maguk mögött hagyják a BMX-üket, s David Robert Mitchell tinédzserei a lehető leghangulatosabban dobják le azokat a bicikliket.
Dinoszauruszok az alkonyzónában
Az is kedvelhető a filmben, hogy a legutóbbi Spielberg-filmhez, A leleplezés napjához képest meggyőzőbben idézi meg a spielbergi meseszövést, és prímán építi a feszültséget, valamint nem koncentrál arra, hogy látványosan előkészítsen egy reménybeli folytatást – ahogy ez mostanában a hasonló produkciókkal sűrűn előfordul.
(Forrás: InterCom)
Az Oak Street vége – az idei nyár két jóval kisebb költségvetésű sikerfilmjéhez, a Backrooms – Hátsó szobákhoz és a Megszállottsághoz hasonlóan – úgy épül fel, mintha az Alkonyzóna vagy valamelyik más sci-fi-antológiasorozat moziba exportált epizódja lenne. (Legalábbis hangzatos alaphelyzetét és a központi rejtély kezelését tekintve mindenképp.) Az efféle, rövid és csattanós történeteket mesélő sorozatok abban is hasonlítanak egymásra, hogy rendszeresen vegyítik a sci-fi-horrort a moralizáló tanulságokkal. Vagyis a borzalmas események során a karakterek elsősorban önmagukkal szembesülnek; bonyolult belső folyamataikat gyakran szájbarágós szimbolizmus teszi láthatóvá.
Sokszor nem is az a lényeges, ami velük történik, hanem az, hogy milyen változások indulnak el bennük. Az ilyesfajta alkonyzónákban a jellemfejlődés nemcsak egy kötelező kör, hanem a történetmesélés leglényegibb eleme.
Mitchell is igyekszik az emberszereplőkre terelni a figyelmet, amikor csak alkalma nyílik erre, de hiába vannak Az Oak Street végének kifejezetten meglepő és megrendítő, máskor szellemes, néha egyszerűen csak brutális fordulatai, a készítőknek mindennél fontosabb, hogy végül minden jóra forduljon. Ezáltal a család megkapja azt, amit teremtőjük szerint megérdemel (a boldogságot, legalábbis annak lehetőségét), de ezzel a gesztussal mintha a film olyan alapossággal falná fel önmagát, amilyennel az őslények esnek neki a környék lakóinak. Meglehet, Mitchell a fent említett személyes érintettség okán úgy érezhette, hogy néhány fordulat önmagában is elég fájdalmas – nem kell még a lezárással is sokkolni a nézőt és a megviselt szereplőket.
Bár a megoldás kulcsát adó, filmtörténeti szempontból is kiművelt végső csavar kétségtelenül hatásos és szórakoztató, a lekerekített befejezés miatt utólag jóval felejthetőbbnek is tűnhet Az Oak Street vége, mint amilyennek megtekintés közben mutatja magát.
