Egy ilyen idős alkotóval kapcsolatban kissé szürreális azt írni, hogy sorozatban gyártja a filmjeit, de Scottra ez abszolút igaz: a Nyolcadik utas: a Halál, a Szárnyas fejvadász és többek között a Gladiátor direktora még mindig csinál évente legalább egy drága mozit, és produceri munkásságáról még nem is beszéltünk, ráadásul a közeljövőben sem készül nyugdíjazni magát – hisz legalább nyolc projektje van most valamennyire előkészített állapotban.
Természetesen nem látok bele Scott fejébe, de a végeredményt látva a Kutya csillagképre bizonyára nem görcsölt rá túlságosan – aminek megvannak a jó látható előnyei, de hátrányai is számosak.
A Kutya csillagkép nem az asztrológusok filmje
(Forrás: Fórum Hungary)
Kezdjük az előnyökkel: Scott még mindig képes arra, hogy egységes, élvezetes látványvilágot teremtsen (Erik Messerschmidt Oscar-díjas operatőr David Fincher mellett dolgozott már Michael Mannal is, és sorozatot legalább olyan izgalmasan fotografál, mint játékfilmet), valamint erős erénye most is, ahogy játszóteret biztosít színészeinek. És a színészek, mármint a jó színészek szinte tolonganak ebben az egyébként vészjóslóan kihalt, brutális hordák és egy titokzatos vírus által fenyegetett sivárságban, ahol a természet szépsége még kitart. Jacob Elordi stabilan halad abba az irányba, amerre akár generációjának egyik legnagyobb sztárja is válhat majd belőle: szomorúan, de eltökélten repül ütött-kopott gépével a lélegzetelállító táj fölött, s miközben sokszor szép zene szól, simogatja és nyugtatja bátor és kedves kutyáját, akinek jelenléte nyilván nemcsak a cím miatt lényeges és szimbolikus. Mint ahogy a cím is inkább illusztrál, mint meghatároz: Elordi néha felmutat az égre, elmondja, mi, hol van – mi pedig elsőre is értjük, miért is annyira fontos hősünknek az égbolt és a csillagképek.
Egyébként is az lehet a néző érzése, hogy a színészgárdának köszönhetően Elordi gépe mellett olykor a színvonal is képes magasabbra emelkedni annál, mint amennyire valójában érdekes alkotás a Kutya csillagkép: Josh Brolin néha cinikus, máskor bölcs mentorfigurája akkor is szerethető, amikor az észt osztja, akkor is, amikor az ételt, s akkor is, amikor a golyókat szórja a legyőzhetetlennek tűnő, különféle támadókra. Guy Pearce és Margaret Qualley apa-lánya párosa olyannyira szimpatikus, hogy bizonyára bárki szívesen összefutna velük, miközben biztos helyet keres egy elszomorítóan szétesett világban – de még Allison Janney is igyekszik értelmet adni a film egyik legfurább mellékszereplőjének, pedig róla, pontosabban a karakterről Scott sem gondol mást, minthogy legyen félelmetes.
Posztapokalipszis most
(Forrás: Fórum Hungary)
Peter Heller 2012-ben megjelent regényéből készült a film, s a beszámolók szerint leginkább azért magával ragadó mű, mert szikár képet fest a posztapokaliptikus létről, melynek bemutatására vállalkozott. A Cessna 182 Skylane-t vezető fiatalember narrációja olyannyira meghatározó a könyvben, hogy rendező legyen a talpán, aki ugyanolyan hatásfokkal képes eltalálni a fókuszt a filmnyelvvel is. Igaz, Scott nem is vacakol túl sokat a problémával: nagyrészt ugyan Elordi figurája határozza meg a cselekmény alakulását, de ennél közelebb nem merészkedik hozzá, ennél jobban nem is akar szubjektív lenni.
Megelégszik a klisékkel, azokat tisztességgel és profi módon sorba állítja, és úgy megy végig rajtuk, ahogy a főhős keresi a boldogulást és a biztonságot a hegyek között és a völgyekben – miközben a fizikailag és lelkileg is igen kitartó karakter a gyásszal is a segítségnyújtáson keresztül igyekszik megbirkózni, s valamiféle jövőképet kialakítani maga előtt.
Scott valószínűleg nem tépelődött azon, hogy miképpen lehet különlegesebb a filmje, mint az átlag, s innen nézve a Kutya csillagkép, ha nem is fáradt, de törődött rutinmunka benyomását kelti: a barbár karakterek azért barbárok, mert úgy néznek ki (például ki vannak festve, vagy/és tele vannak tetoválva), a pozitív szereplők pedig azért emberségesek, mert valószínűleg így születtek, s a körülmények sem taposták ki belőlük a humánumot. Scott szerint ennyi lenne a megfejtés: a jók a pusztító pandémia után is jók maradnak (legfeljebb néha morognak, hogy milyen nehéz dolog ez), a rosszak meg bárkit lemészárolnának, akik a sanyarú és ijesztő feltételek mellett is képesek élhető otthon teremteni. Ennél bonyolultabb gondolatokért tessék az olyan filmekhez fordulni, mint Az út, vagy a Hang nélkül-franchise.
Itt lehetsz szép és okos is
(Forrás: Fórum Hungary)
Az, hogy Ridley Scott képes levezényelni több hatásos akciójelenetet is egy filmen belül, vagyis el tudja érni, hogy a néző akár a fotel karfáját markolva is izgulhasson a szereplőkért, egyáltalán nem meglepő fejlemény. Ennek köze van a veterán rendező fentebb emlegetett színészvezetési képességeihez – meg ahhoz is, hogy olyan 60 éve készít filmeket, így aztán bőven van tapasztalata arról, hogy miképpen is kell felsnittelni egy jelenetet, amelyben valakik megtámadnak valakiket (vagy valakit), s hogyan kell úgy megrendezni a harc koreográfiáját úgy, hogy átélhető lehessen az attak.
És nyilván az sem okoz neki gondot, hogy kitalálja, hogyan lehet kikukucskálni ebből a nyomasztó világból – elsősorban erre használja a pilótát, illetve a Cessna repülőgépet: amikor Elrodi épp nem kényszerleszállásra készül, hanem csak repül (érthető dramaturgiai okokból néha még a motort is kikapcsolja, hogy a gépmadár hangtalanul suhanhasson), nem is tűnik olyan megmenthetetlennek a világ.
Mert hát, igazából az a zavarba ejtő, hogy a Kutya csillagkép semmi mást sem akar állítani, csakis azt, hogy még egy végletesen erőszakos, kihalt Földön is megtalálhatod a megnyugvást és a nőt, akivel leélheted félbetépett életed hátralévő részét. Feltéve, hogy jóképű, okos, kedves és bátor vagy, van egy repülőgéped, és nem félsz beilleszkedni egy eldugott vallási közösségbe.
Tanulság ez is, csak nem feltétlenül katartikus.
