Sándor Mária nevét 2015-ben ismerte meg az ország. A csecsemő- és gyermek-szakápolóként dolgozó nővér először a ki nem fizetett túlórákról, a szakemberhiányról és az egészségügyi dolgozók tarthatatlan terheléséről kezdett beszélni, majd fekete ruhát öltött: így jelezve, hogy gyászolja a magyar egészségügyet. Egyéni tiltakozásából rövid idő alatt országos ügy lett, ő pedig a rendszer problémáiról nyilvánosan beszélő egészségügyi dolgozók egyik legismertebb arcává vált.
A kiállásnak azonban komoly ára volt. Konfliktusba került a szakdolgozói kamarával, tiltakozásul visszaadta kamarai tagságát, ezzel pedig azt is vállalta, hogy szakápolóként nem dolgozhat tovább. A következő tíz év azonban nem jelentett teljes eltűnést, egy másik rendszer működését is megismerte belülről. Dolgozott civil és egyházi szervezeteknél, a szociális ellátásban és gyermekhospice-ban, de olyan munkákat is vállalt, amelyek messze estek eredeti hivatásától.
2026-ban aztán ismét kilépett a nyilvánosság elé, de már más szerepben. Az Én is Veled táncolok kezdeményezéssel laikus önkénteseket vonnak be a kórházi betegek mellett végezhető, meghatározott segítő feladatokba.
Többek között arról kérdeztük az egykori „fekete ruhás nővért”, mit gondol ma az akkori önmagáról, mit tanult a kiállás árából, milyennek látja az ápolók és a betegek helyzetét, és miért döntött úgy, hogy egyszer már súlyosan megfizetett szerepvállalása után mégis újra megpróbál segíteni.
Sándor Mária (Forrás: Leéb Ádám)
Viszonylag hosszú hallgatás után újra kiléptél a nyilvánosság elé. Nem féltél attól, hogy újra belekerülsz az ellenálló szerepébe, amelytől 2016-ban hátrébb léptél?
Egyelőre nem félek ettől. Most nem valami ellen kell küzdenünk, hanem valami mellett. Úgy érzem, az ország romokban van, és a társadalomnak is részt kell vennie egy működő, egészséges és emberséges Magyarország újjáépítésében. Az egészségügy és a szociális szféra kiemelt terület; egy elöregedő társadalomban minden szinten prioritást kell kapniuk.
Többször elmondtad, hogy április 12-én az országos választások napján, a Batthyány téren döntöttél úgy: ismét szerepet vállalsz. Mi indította el benned ezt?
Az volt az első gondolatom, hogy az új vezetés talán nem is sejti, milyen állapotban kapja meg az egészségügyet és a szociális szférát. A Duna-parton állva az járt a fejemben, hogyan lehet működőképessé tenni egy kiüresített, megalázott, elnyomott rendszert. Figyeltem Hegedűs Zsolt megszólalásait és a betegközpontú egészségügyről szóló elképzeléseit. Ott spontán fogalmazódott meg bennem: civilekként nekünk is hozzá kell tennünk valamit ahhoz, hogy a romokból újraépüljünk.
Mennyiben más az a Sándor Mária, aki itt ül velem szemben, mint a tíz évvel ezelőtti éned, aki egyedül harcolt egy rendszer ellen?
Most fáradtabb és idősebb vagyok, sok tekintetben reménytelenebb is. Mégis azt érzem, talán az ötvenes-hatvanas éveiben járó generáció az, ami még akar és tud tenni. Ők azok, akik elmondhatják a fiataloknak: ez nehéz, de értékes pálya.
Nem gondolod, hogy a fiatalokban is hatalmas erő van? A változásért is sokat tettek:
De igen. Azonban számomra az a nagy kérdés, felismerik-e azt is, milyen elöregedő társadalmat örökölnek, és abban mi lesz a szerepük.
Az ápolásban például szinte eltűnt a harmincas–negyvenes korosztály: vannak a nyugdíj előtt álló nővérek, utánuk óriási szakadék, majd jön néhány fiatal. Alig van, aki tovább vigye a szakmát.
Közben sok, minimálbér körüli összegből élő ápoló, szociális dolgozó vagy pedagógus érthető módon azt tanácsolja a gyermekének: tanulj, aztán menj külföldre, mert itthon csak a küzdelmes élet marad.
Mivel lehetne vonzóvá tenni az ápolói pályát a fiatalok számára?
A pénz az első, de nem az egyetlen tényező.
A szolgáló szakmáknak – az oktatásnak, az egészségügynek, a szociális munkának – társadalmi megbecsülést is kell kapniuk.
Ebben felelőssége van az egyházaknak, az intézményeknek és magának a szakmának is. Pozitív, valós példákat kell mutatni: jó csapatokat, jó vezetőket, olyan munkahelyeket, ahová érdemes tartozni. Egy kórház vezetésén rengeteg múlik: képes-e fiatalokat odavonzani, megtartani és megbecsülni.
Az elmúlt időszakban arról is beszéltél az interjúidban, hogy változást ne csak a kormánytól várjuk, hanem mi is tegyünk érte. De hogyan lehet elérni azt, hogy ezt ne csak egy maroknyi ember gondolja így az országban?
Nagy szerepük van a civil kezdeményezéseknek és a már létező közösségeknek. Eddig is rengeteg problémát civilek oldottak meg, és oldanak meg ma is. Az „Én is Veled táncolok” kezdeményezés számomra közösségvállalás egy olyan egészségügyi iránnyal, amely a minőségi, időben történő gyógyítást, a nyíltságot és az emberközpontú betegellátást helyezi előtérbe. Amikor nyilvánosságra került, hány gyermek maradt kórházban, a társadalom megmozdult. Ilyen civil bázisokra minden területen szükség van. Tenni, segíteni és építkezni kell.
Sándor Mária (Forrás: Leéb Ádám)
Az önkéntesség a jóléti társadalmakban teljesen természetes. Elvárható ez ott is, ahol milliók küzdenek a megélhetésükért? És most nem mélyszegénységre gondolok, hanem a középosztály elszegényedésére.
Szerintem nem, ugyanakkor mégis azt tapasztalom, hogy leginkább az idősebb, agyonhajszolt generáció jelentkezik önkéntesnek, vagy éppen azok, akik maguk is nehéz körülmények között élnek. Iványi Gábor, aki évtizedek óta dolgozik a legkiszolgáltatottabb emberekért, az elsők között állt a kezdeményezésünk mellé. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara nem ajánlotta fel a segítségét, és más fontos intézményes szereplők sem.
Most is azok segítenek először, akik maguk is naponta küzdenek.
Az önkénteseink többsége is olyan ember, aki rengeteget dolgozott, vagy dolgozik még ma is. Sokan a nyugdíj mellett is munkát vállalnak, vagy éppen most mentek nyugdíjba, és szeretnének valamit visszaadni a közösségnek.
Ha jól tudom, nagy volt az érdeklődés a programra…
Eleinte százával léptek be a Facebook-csoportba, de mindig azt mondom: ha száz érdeklődőből egy valóban elköteleződik, az már jó arány. Jóval kevesebben jutnak el odáig, hogy önéletrajzot küldjenek, kitöltsék a kérdőívet, erkölcsi bizonyítványt kérjenek és eljöjjenek a találkozókra. Sokan közben átgondolják, belefér-e ez az életükbe. A fiatalok ebben tudatosabbak, és ezt tiszteletben kell tartani. Igazuk van abban, hogy szükség van az énidőre; nem kívánom nekik azt a hajszát, amelyben mi szocializálódtunk.
Mekkora az iskolák és a pedagógusok felelőssége abban, hogy a felnövekvő generációnak alapvetés legyen a társadalmi szerepvállalás, az önkéntes munka?
Az iskolák és az egyházak felelőssége is nagy! Egyeztettem pedagógus-szakszervezetekkel és alternatív iskolák vezetőivel. A pedagógusok nyitottak, többen el is jöttek a találkozóinkra. Színházakkal és fiatalokat elérő közösségekkel is felvettük a kapcsolatot. A mai fiataloknak sokszor fontos valamilyen kézzelfogható elismerés – kredit vagy más, beváltható bónusz –, ezért ezt sem szabad lesöpörni az asztalról.
Nem volna jobb, ha pusztán a segítség öröméért önkénteskednének? Biztosan jó út a kompenzáció?
Ez egy szép, de idealisztikus kép a mai világban, pláne azon a területen, ahová mi toborozzuk az önkénteseinket. A Babasimogató programra ezrek jelentkeztek: könnyebb elképzelni egy kisbaba ringatását, mint belépni egy olyan kórterembe, ahol adott esetben kaki és pisi szag van, és az ágyakban nem cuki babák, hanem gyerekké kucorodott idős emberek fekszenek, akik esetleg kommunikálni sem tudnak már.
Őket megemelni, megsimogatni, leülni melléjük, mellettük maradni szép, de nagyon nehéz feladat. Az idősek, fogyatékossággal élők mellé jóval nehezebb önkéntest találni, mint egészséges kisbabák mellé, vagy akár elhagyott állatok mellé. A társadalom nem szereti látni azt, ami nem szép. Inkább struccpolitikát folytat.
Kapitány István nemrég a teljes miniszteri fizetését felajánlotta a Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítványnak. E kapcsán azt írtad egy posztban: jó lenne, ha hasonló gesztus jutna a halmozottan fogyatékos emberek támogatására is. Miért érezted fontosnak ezt kiemelni?
Mert miközben nagyon sok koraszülött gyerek életét sikerült megmenteni, közülük vannak, akik egész életükben támogatásra szorulnak. Ők is felnőnek, később megöregszenek, miközben a szüleik, akik addig gondoskodtak róluk, maguk is idősek lesznek és a távozók sorába kerülnek. Ismerjük Schilling Magdolna és Ferike történetét is, akik a támogatott lakhatásért küzdenek. De mi lesz azokkal a teljesen kiszolgáltatott emberekkel, akik mögött egyszer csak már nem lesz ott a család?
Róluk gondoskodni az állam felelőssége, vagy szerinted társadalomként nekünk is sokkal nagyobb szerepet kellene vállalnunk?
Ez az egyik legfontosabb kérdés. Egy elszegényedett társadalomban, ahol sokan maguk is nehéz helyzetben élnek, vajon képesek leszünk-e kiállni azok mellett, akik még nálunk is kiszolgáltatottabbak? Tudunk és akarunk-e segítséget nyújtani, vagy elfordul a társadalom? Számomra végső soron az a kérdés, hogy tudunk-e egy emberséges Magyarországot teremteni.
Sándor Mária (Forrás: Leéb Ádám)
Meddig lehet civilekkel enyhíteni egy olyan egészségügyi rendszer problémáit, amelyek megoldása alapvetően az állam feladata?
Az egészségügyi rendszer magas szintű szakmai problémáit nem tudjuk enyhíteni. De emberséget teremteni, emberségesen élni, a társadalom feladata. Weboldalunkon Szent-Gály Katát idézem: „Szeretnék csak egy szál deszka-híddá lenni, mely szakadékot ível át..” Az egészségügy megreformálása, újjáépítése az állam feladata, de a szakmának rá kell csatlakozni egy szemléletváltásra. Talán ebben lehetünk a híd.
A nővérhiány, a kapacitáshiány pont ezt veszi el az egészségügytől…
Az emberség, a jó szó, a mosoly, az idő, a meghallgatás, a megértés, alapvetés lenne a nővérszakmában, de aki havi 240 órát vagy még többet dolgozik, tíz, húsz vagy harminc éve, annak sokszor ereje sincs mosolyogni, ideje pedig végképp nincs.
Egy olyan osztályon, ahol egy nővérre negyven beteg jut, nem lehet leülni mindenki mellé, megetetni és meghallgatni őket. Az egészségügy és a szociális szféra alapjának kellene lenni az emberségnek: a jó szónak és a mosolynak. Ám erre most egyszerűen sok esetben nem jut idő, energia.
Az orvoshiányról sokat beszélünk, de a nővérhiány ritkán kerül a figyelem középpontjába, pedig súlyos következményei vannak. Mi történik ott, ahol kevés a nővér?
Ma előfordul, hogy a betegnek fájdalomcsillapításra kell várnia, mert a nővér nem dönthet, az egyetlen ügyeletes orvos pedig máshol van. Óriási szükség van tehát olyan magasan képzett ápolókra, akik megfelelő kompetenciákkal önálló döntéseket is hozhatnak. Közben van, ahol segédápolókat vagy akár takarítókat tanítanak be gyorsan egyes ápolási feladatokra. Értem, hogy a napi működést meg kell oldani, de ez nem jelent minőségi egészségügyet. Ez csak a tűzoltása annak az égető problémának, amit a szakemberhiány és az utánpótlás jelent.
Miért különösen súlyos a szakképzett nővérek hiánya?
Mert őket nem lehet alulképzett munkaerővel pótolni. Volt kollégáim arról beszélnek, hogy nem látják, honnan lesz utánpótlás, és hogyan csökkenthetők a 240–280 órás havi terhelések.
Sok ötven év feletti nővér azt mondja: nem önmagában a fizetés a gond, hanem az, hogy ennyi munkával kell megkeresnie. Tisztességes bérre és emberi óraszámra van szükség, valamint olyan rugalmas munkarendre, amely mellett például kisgyermekkel is vállalható a szakma.
Milyen szerepe lehet a segédápolóknak és az önkénteseknek?
A magasan képzett nővérek részben az orvosokat tehermentesíthetik; mellettük szükség van segédápolókra, akik az alapellátásban segítenek. Az önkéntesek pedig az emberi jelenlétet adhatják hozzá. Társasjátékkal, felolvasással, beszélgetéssel enyhíthetik az értelmetlen magányt. Nemcsak a gyerekeknek van szükségük bohócdoktorokra vagy állatterápiára: az idős és krónikus betegeknek is szükségük van kapcsolódásra. Beteglátogatóként azt tapasztaltam, hogy sok beteg teljesen egyedül, magára hagyva fekszik hosszú időn át. A mennyezetet nézi, és csak a fájdalom veszi körül. Az emberközpontú egészségügyhöz a beteg lelkével való törődés is hozzátartozik.
Itt jönnek képbe az önkéntesek. Az Én is Veled táncolok önkéntes program mégsem aratott osztatlan sikert, sőt, szakmai kritikák is érték: elsősorban azt kifogásolták, hogy laikus önkéntesek bevonása megfelelően tisztázott kompetenciahatárok, jogi és szakmai garanciák nélkül betegbiztonsági és etikai kockázatokat vethet fel.
Ezek azért alaptalan kritikák, mert az önkénteseink semmilyen egészségügyi tevékenységet nem kell végezniük. A kulcsszó a jelenlét: meghallgatás, beszélgetés, felolvasás, társasjáték. Nem szakemberek helyére érkeznek, és nem speciális ellátást végeznek. Oda mennek, ahol hívják és szeretettel fogadják őket. Mindig az osztály szakápolója mondja meg, mit tehetnek, és melyik beteghez mehetnek.
Kapnak a jelentkezők képzést?
Igen, az önkénteseket szűrjük és egy kétnapos képzésen kell részt venniük, aminek az egyik legfontosabb alapvetése: ne találgass, kérdezz. Arra kondicionáljuk az önkénteseket, hogy az első kérdés mindig az legyen: mit tehetek, és mit nem?
Egyedül nem mozgathat beteget, nem végezhet egészségügyi feladatot. Intelligens, felelős embereket keresünk, akik felismerik, hogy segítő jelenlétet adnak, és a szakemberek utasításait követik.
Sándor Mária (Forrás: Leéb Ádám)
Hogyan képzelitek el a program indulását?
Inkubátorprogramként, egyelőre Budapesten. Az önkéntesek önként vállalt óraszámban mennének be azokhoz, akikhez nem érkezik látogató – például mert a hozzátartozók vidéken élnek, vagy nincsen hozzátartozója, vagy bármi okból nem látogatják. Ha a betegek már nem maradnak teljesen egyedül, előrébb léptünk. Az osztályos nővér előre látja majd a rendszerben, mikor, melyik nap, hány órában számolhat az önkéntessel.
Én is önkénteskedtem kórházban úgy tíz évvel ezelőtt, és nem igazán fogadtak szívesen, pedig bőven volt miben segíteni. Miért zárkóznak el egyes helyeken?
Többször félreértik az önkéntesek szerepét, és ebben a negatív hozzáállásban az is benne van, hogy ne lássák a civilek, mennyire súlyos a helyzet. Pedig a nyíltság és a transzparencia elengedhetetlen. Aki tisztességgel dolgozik, annak nem kell félnie attól, hogy mások is látják a munkáját. Én is abban bízom, hogy a jó példák után más kórházak is nyitnak majd. Jelzem, a legtöbb munkahelyen már kamerák kereszttüzében dolgoznak az emberek, minden területen. A szociális szférában szinte már teljesen természetes a jelenlétük. (Persze nem a speciális kamerákra gondolok, hanem azokra, amelyek a betegeket védik.)
Az önkéntes projekttel ismét nehéz terhet vettél magadra. Gondolsz olykor arra, hogy nagy vállalás volt?
Néha, a harmadik éjszakai műszak után én is megkérdezem magamtól, van-e ehhez erőm. Aztán arra jutok: ha a munkámat el tudom végezni, talán ennyit még hozzá tudok tenni.
Miközben másokon próbálsz segíteni, hogyan vigyázol a saját mentális egészségedre? Honnan tudod, hogy hol van az a határ, amin túl már neked is meg kell állnod?
Bízom benne, csak az elindulás nehéz. Olyan csodálatos emberekkel találkoztam, olyan önkénteseim lettek a „báziscsapatban”, hogy rájuk lehet építkezni. Ha tudunk növekedni, ha a társadalom nyit… akkor érdemes csinálni. Ha nem, ha nem tudunk elindulni egy emberséges úton, akkor meg kell állni… Itt egy társadalmi szemléletváltásra van szükség. És nem is csak társadalmi, hanem tényleg magának az egészségügyi rendszernek a szemléletváltására kell törekedni.
Korábban megszüntetted a kamarai tagságodat, így nem tudtál dolgozni a szakmádban. Találtál olyan feladatot szociális területen, amit legalább annyira szeretsz, mint a csecsemőápolást?
A fogyatékossággal élő emberekkel végzett munka ilyen számomra. Ugyanúgy tudnak örülni egy gumicukornak, egy színes ceruzának vagy egy hercegnős színezőnek. A helyzet is hasonló: sokszor a saját pénzünkből visszük be ezeket. Mert a szívünkben hordjuk az ellátottjaink sorsát. Igen, szeretjük őket! A szociális szférában sokkal több a szeretet. Nem olyan merevek a szabályok. Ezen el kéne gondolkodni.
A fogyatékossággal élők, akikkel mi dolgozunk, a világ árvái, mert sokuknak senkijük sincs. Ha kórházba kerülnek, gyakran azt sem értik, mi történik velük. Aki ismeri őket, fél év után már érti a beszédüket és a jelzéseiket: tudja, mikor kérnek vécére kísérést, mikor éhesek, vagy mit nem ehetnek. Mellettük különösen fontos lehet egy felkészített önkéntes jelenléte. Ezeket a sérült embereket bizony sokszor indokolatlanul kötözik ki. De ez megint az emberhiányos rendszer problémája…
Hogyan élted meg, hogy már nem dolgozhattál csecsemő- és gyermekápolóként?
A pálya elhagyása akkor veszteség volt.
A szociális szférában viszont kitágult a látóterem, rengeteg tapasztalatot szereztem, és még világosabbá vált: az egészségügyet és a szociális ellátást nem lehet szétválasztani.
Ha például a halmozottan fogyatékos embereket, időseket ellátó szociális intézményekben is lenne egészségügyi személyzet megfelelő egészségügyi végzettséggel, kevesebbszer kerülnének vissza a kórházba. A helyes szondakezelés, a cukorbetegség követése vagy az idősek megfelelő folyadékpótlása sok kórházi felvételt megelőzhetne.
Felmerült benned, hogy visszatérj?
Nem a kamara létezésével, hanem a kötelező tagdíjjal nem értek egyet mindaddig, amíg a szakdolgozók helyzete rendezetlen, és nem érzem, hogy a vezetés valóban képviseli őket. Ha érdemi változás történne, visszalépnék. A probléma az, hogy a kamarai tagság hiánya a működési engedélyt is veszélyezteti, így a dolgozók azt érzik: ha tiltakoznak, a munkájukat kockáztatják. Szerintem joguk kell, hogy legyen békésen jelezni, ha nem fogadják el a régóta változatlan szakmai vezetést.
Sándor Mária (Forrás: Leéb Ádám)
Meg tudtál bocsátani azoknak a szakmabelieknek, akik korábban nem álltak melléd, amikor te felemelted a hangodat?
A hétköznapi kollégáknak nincs mit megbocsátanom. Nekik meg kellett élniük valamiből. A szakmai érdekképviselet (MESZK – a szerk.) vezetőinek viszont kötelességük lett volna kiállni a szakma mellett. Aki tehetne valamit, de a hatalmával nem él, hanem visszaél, annak felelőssége van. Ezért nekik nem tudok megbocsátani, sőt, kérem a szakmai szervezetek működésének és teljes vezetésének az átvilágítását és a valódi képviselet megteremtését.
Azt mondtad egy friss interjúdban, hogy legyünk türelmesek a kormánnyal szemben, és négy évig te sem szeretnéd kritizálni a jelenlegi kormányt.
Azóta ezt átgondoltam, és támogató jellegű kritikát már most is megfogalmaztam. Szerintem rendet kell tenni az egészségügyi vezetésben, és nagyon át kell gondolni a külföldi munkaerő kérdését is. Egy elöregedő társadalomban, ilyen népszerűtlen segítő szakmák mellett józanul végig kell gondolni, hogyan vonunk be néhány éven belül több ezer embert a rendszerbe.
Külföldi munkavállalók alatt szakképzett ápolókat értesz?
Nem elsősorban. Olyan segítőkre is gondolok, akik rendet és tisztaságot tartanak, támogatják a betegek felültetését, étkezését és komfortját – természetesen megfelelő képzéssel és felügyelettel. A szakszemélyzetnek, amely infúziót köt, gyógyszert ad és sebet kezel, ma gyakran nincs ideje az alapvető gondozási feladatokra. A két szerepet világosan szét kell választani.
Sokat beszélsz az emberi méltóságról. Mit jelent számodra a méltó betegellátás?
Időben felismert problémát, ami szakszerű ellátást kap. Azt, hogy a beteg bármilyen alapvető szükségletét jelezheti, és van, aki odalép hozzá. Ne a magányt és elszigetelődést érezze, hanem hogy ő prioritás és az ő problémája fontos.
A betegközpontú ellátásban reggel nemcsak a gyógyszert kapja meg: megmosdatják, felültetik, megetetik, és akkor cserélnek pelenkát, amikor szükséges – nem egy merev napi kvóta szerint. Legyen, aki meghallja a szavát. Az emberek ne szorongjanak attól, hogy kórházba kerülhetnek. Biztonságban érezzék magukat.
Ha négy év múlva újra beszélgetnénk, milyen változásoknak örülnél a legjobban?
Annak, ha a nővérek lehetőség szerint párban dolgozhatnának; ha a betegek nem szoronganának; és ha az ápolók nem úgy mennének haza, hogy ezt a műszakot is csak túlélték. Megfelelő óraszámban keressenek megfelelő bért, és legyen valódi csapatmunka a magasan képzett és az alacsonyabb képzettségű munkatársak között. Ma van, aki azért nem iszik műszak közben, hogy ne kelljen vécére mennie, mert arra sincs ideje. Olyan közeget szeretnék, amely a betegnek és a dolgozónak is élhető. Lehet, hogy ez nem négy-, hanem nyolcéves munka, de ha már látszik az út és vannak mintakórházak, az is eredmény. A főnővér ne sírva menjen haza, hogy mi lesz holnap…
Végül, mit üzensz azoknak az osztályoknak, ahová az önkénteseitek érkeznek?
Fogadják őket szeretettel, ne utasítsák el őket. Dolgozzunk együtt egy emberségesebb egészségügyért. Ezek az emberek sokszor saját, túlterhelt életük mellett jelentkeznek, hogy segítsenek – ezt érdemes megbecsülni és megköszönni.