Mindez persze joggal verte ki a biztosítékot azoknál, akik szerint egyházi iránymutatásra a szekuláris állami döntéshozatalban körülbelül akkora szükség van, mint pápai áldásra egy illegális pókerpartin. Hegedűs Zsolt szerint azonban a külön meghallgatás nem privilégium, csupán a pluralizmus része. Fogadjuk el ezt a választ. De ha valóban a nézőpontok sokfélesége a cél, ki dönti el, mely vallások, világnézetek és társadalmi tapasztalatok számítanak elég fontosnak ahhoz, hogy helyet kapjanak a miniszteri asztalnál?
Életkezdeti etika vagy reprodukciós jogok?
Mielőtt hálát adnánk a kétségkívül széles körű párbeszédért, érdemes megállni egy pillanatra az „életkezdeti etikai döntések” kifejezésnél. Mintha valahol egy légüres filozófiai térben üldögélnénk, és az élet kezdetének metafizikai pillanatáról cserélnénk eszmét. Valójában azonban a szívhangrendeletről, a sürgősségi fogamzásgátlásról és a gyógyszeres terhességmegszakításról volt szó, vagyis arról, milyen egészségügyi ellátáshoz, milyen feltételekkel férhet hozzá egy nő. Ezt életkezdeti dilemmának nevezni kábé olyan, mintha a biztonsági öv használatáról közlekedési baleset utáni etikaként beszélnénk.
A megnevezés különösen érdekes a sürgősségi fogamzásgátlás esetében, amely nem szakít meg fennálló terhességet, hanem az ovuláció késleltetésével vagy megakadályozásával előzi meg annak létrejöttét. Itt tehát még csak nem is egy már létrejött terhesség sorsáról folyik a vita, hanem arról, hogy egy nő gyorsan és biztonságosan hozzájuthat-e egy gyógyszerhez, vagy előbb végig kell futnia az állam által felállított akadálypályán, ami a mai Magyarországon kulcsfontosságú kérdés.
És hát lássuk be: amint a nők reproduktív jogait átnevezzük életkezdeti etikává, a nő máris eltűnik a mondatból, a helyére pedig lazán behúzhatja a székét egy püspök. Ennél azonban most érdekesebb, hogy amikor az állam egy egészségügyi és alapjogi kérdést széles társadalmi-erkölcsi vitává nyit, ki kap meghívót ebbe a vitába.
Akinek nincs püspöke, hozzon petíciót
A pluralizmus szeptember közepére aztán tovább szélesedett – legalábbis egy meghatározott irányban. Az Axióma Központ huszonegy abortuszellenes szervezettel közös nyílt levélben tiltakozott amiatt, hogy az „életvédő” oldal szerintük nem kapott megfelelő képviseletet az egyeztetésen. Pedig a Magyar Bioetikai Társaság és az Együtt az Életért Egyesület már az eredeti találkozón is jelen volt, vagyis az abortuszellenes álláspont addig sem maradt képviselet nélkül.
A reklamáció mindenesetre célba ért. Giró-Szász Áron, az Axióma Központ alapító-elnöke később maga is részt vehetett a Hegedűs Zsolttal tartott egyeztetésen, és a CitizenGO platformján összegyűjtött, a szívhangrendelet eltörlése, az esemény utáni tabletta könnyebb hozzáférése és a gyógyszeres terhességmegszakítás bevezetése ellen tiltakozó aláírásokat is átadhatta a miniszternek. Az alkalmat természetesen kézfogás és közös fotó örökítette meg, mert egy abortuszellenes petíció mégiscsak sokkal pluralistábban mutat, ha három öltönyös férfi tartja.
A kézfogásból önmagában nyilván nem következik, hogy Hegedűs Zsolt egyetért a petíció tartalmával. Egy miniszter átveheti azok aláírásait is, akiknek az álláspontját nem osztja. A kérdés megint csak az, ki számíthat hasonló személyes figyelemre, miniszteri kézfogásra és fényképes petícióátadásra.
Ha például az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért gyűjtött aláírásokat vinnék el hozzá nőjogi szervezetek, velük is ugyanilyen készségesen parolázna? Ha a súlyosan fogyatékos gyermeket nevelő családok gyűjtenek aláírásokat a megfelelő nappali és bentlakásos ellátásért, ők is kapnak közös fényképet? Ha a kórházi dolgozók petíciót indítanak a biztonságos munkakörülményekért, nekik is jut hely a miniszteri naptárban?
Mert ha igen, az valóban pluralizmus. Ha viszont a minisztériumi gyorsítósávhoz keresztény-konzervatív szervezet, abortuszellenes petíció és megfelelő számú öltöny szükséges, annak már kevésbé pluralizmus-, inkább ismerőslista-szaga van.
Hol vannak a kevésbé patriarchális szemléletű egyházak?
A külön egyházi egyeztetés nyilvánosságra került névsorában baptista, pünkösdi, görögkatolikus, evangélikus, zsidó, református és római katolikus vezető szerepelt. Ha a vallási hagyomány önmagában releváns nézőponttá tesz valakit a fogamzásgátlás, a terhesség és az emberi élet kezdetének kérdésében, akkor nehéz megmagyarázni, miért maradtak ki a természet ciklusait, a termékenységet és a női princípiumot középpontba állító vallási közösségek.
Talán nincs elég hosszú történeti tapasztalatuk? Nincs megfelelő számú intézményük? Nem részesülnek elegendő állami támogatásban? Nincs püspöki karuk? Vagy egyszerűen nincs megfelelő számú öltönyük egy minisztériumi tárgyaláshoz?
A meghívotti listával együtt tehát jó volna látni a felvételi követelményeket is. Hány évesnek kell lennie egy vallásnak ahhoz, hogy hivatalos erkölcsi kompetenciát szerezzen más emberek méhe fölött? Hány templom, hány iskola és hány állami milliárd szükséges hozzá? Beszámít-e a társadalmi beágyazottságba, ha egy közösség tagjai ténylegesen használnak fogamzásgátlást, vagy ehhez feltétlenül szükséges, hogy intézményesen ellenezzék?
A buddhistákat megkérdezték? Az unitáriusokat? A progresszív keresztényeket? Hol voltak például a wiccák? A női rabbik? A vallásos feministák? Mi a helyzet a szekuláris humanistákkal? Az ateisták képviselőivel? Utóbbiaknak ugyan nincs szent könyvük arról, mikor válik erkölcsi személlyé az embrió, de legalább ugyanabban az országban élnek, amelynek minden polgárára vonatkozna az egyeztetés nyomán esetleg megszülető szabályozás. Talán ez is ér annyit, mint egy püspöksüveg.
Táncra, filozófusok is!
Bioetikusok szerencsére részt vettek a korábbi szakmai és civil egyeztetésen, de ha az egyházak külön meghallgatását az indokolta, hogy ez nem pusztán egészségügyi és jogi, hanem mély erkölcsi kérdés, kézenfekvő lett volna külön megkérdezni azokat is, akik hivatásszerűen vizsgálják, hogyan lesz a személyes erkölcsi meggyőződésből mindenkire kötelező norma: morálfilozófusokat, vallásfilozófusokat, politikai filozófusokat, valamint az MTA illetékes filozófiai és társadalomtudományi testületeinek képviselőit.
Igaz, nekik nincs kétezer éves intézményrendszerük, saját diplomáciai képviseletük és vasárnaponként szószékük. Cserébe esetleg különbséget tudnak tenni a személyes erkölcsi meggyőződés, a másokra kényszeríthető norma és a mindenkire kötelező állami jog között. Egy életkezdeti etikai egyeztetésen ez a jelentéktelen készség talán még hasznos lehetett volna.
A kórházi takarító széke is üresen maradt
Hegedűs azzal is indokolta az egyházak relevanciáját, hogy azok oktatási, szociális és egészségügyi intézményeket működtetnek, és családokkal, betegekkel, várandós nőkkel, nehéz élethelyzetben lévő emberekkel találkoznak. Ha azonban ez a belépőjegy a külön egyeztetésre, a meghívottak köre hirtelen rendkívül szélessé válik.
Hegedűs Zsolt posztja alatt valaki feltette a kérdést: miért nem hallgatjuk meg a kórházi takarítókat? Elsőre viccnek tűnik, de jobban belegondolva nekik valóban több közük lehet az egészségügyi ellátás hétköznapi valóságához, mint számos egyházi vezetőnek. Látják, milyen állapotban vannak a kórtermek. Tudják, jut-e szappan, fertőtlenítőszer és tiszta ágynemű. Találkoznak a vérrel, a hányással, a félelemmel, a hozzátartozókkal és azzal a nővel is, akinek az „életkezdeti etikai döntése” nem alkotmányjogi kollokvium, hanem éppen most történik vele. Ha a püspököt azért kell meghallgatni, mert emberekkel, betegekkel és családokkal találkozik, a kórházi takarító jelentkezési lapja is egészen versenyképesnek látszik.
Védőnői és gyógyszerészi szakmai szervezet ugyan jelen volt a korábbi egyeztetésen, de a rendszer frontvonalában dolgozók sora ezzel aligha ért véget. Meghívhatnánk a szabolcsi falu tanítónőjét is, aki hívja a megfelelő szerveket, amikor három napja a 13 éves terhes kislány vigyáz egyedül az öt éhes kistestvérre. Meghívhatnánk azt a vidéki gyógyszerészt is, aki a kamarai állásfoglalások világán túl pontosan tudja, mit jelent, ha ötven kilométeres körzetben az egyetlen patika lelkiismereti okból nem tart egy gyógyszert. A mentőst. A családsegítőt. A gyermekvédelmi szakembert. A szociális munkást. Azt a háziorvost, aki hétvégén próbál receptet írni egy kétségbeesett nőnek, miközben ketyeg az esemény utáni tabletta hatékonyságát meghatározó óra.
Persze, nekik talán nincs több évszázados erkölcsi hagyományuk. Csak tapasztalatuk van arról, mi történik, amikor az erkölcsi hagyományból hétfő reggel jogszabály lesz.
És mi történik a születés után? Vannak, akik szívesen mesélnének
Ha az életvédelem miatt tekintünk egyes szereplőket relevánsnak, azt is érdemes volna tisztázni, hol húzzuk meg az életvédelem tárgyi és időbeli határát. Ha már az élet védelméről beszélünk, az állami gondozásban felnőtteket sem ártana megkérdezni. Azokat, akik személyes tapasztalattal rendelkeznek arról, milyen értéket tulajdonít az állam az életüknek a megszületésük után: elmondhatnák, milyen intézményi bántalmazásokat éltek át, hányszor maradt következmények nélkül az, ami velük történt, és milyen értelmetlen jogi akadályok miatt nem kerülhettek szerető családhoz. Ez ma már szerencsére változóban van.
Jöhetnének a súlyosan fogyatékos gyermeküket évtizedeken át, minimális segítséggel gondozó szülők is. Azok, akiknek azt mondta a rendszer, hogy az élet feltétlen érték, majd amikor a gyermek megszületett, durván rájuk csapta az ajtót: majd járhat óvodába, iskolába, nappali foglalkoztatóba vagy bentlakásos intézménybe a súlyosan, halmozottan sérült gyermekük, ha ők maguk építenek egy ilyen központot, lehetőleg önerőből és civil adományokból, persze.
Ők talán árnyalni tudnák, hol ér véget Magyarországon az életvédelem: a fogantatásnál, a szívhang meghallgatásánál… vagy épp közvetlenül a szülőszoba kijáratánál, valahol az évtizedeken át tartó, napi huszonnégy órás szolgálatot követő végkimerültség küszöbén.
Az akkumulátorgyárak és egyéb potenciálisan vagy bizonyítottan környezetszennyező vállalkozások közelében élő családokat is érdemes lenne meghallgatni arról, hogy az embrió és a magzat védelme kiterjed-e a mérgező anyagokra, a szennyezett vízre és a levegőre. Vagy az élet szentsége kizárólag addig politikai kérdés, amíg egy nő méhében tartózkodik, és nem kerül összeütközésbe egy stratégiai jelentőségű beruházással?
Mindenki jöhet – de ki állítja össze az ülésrendet?
Hegedűs Zsoltnak igaza van abban, hogy a nehéz erkölcsi kérdések megvitatásához nem kevesebb, hanem több párbeszéd kell. A probléma nem az, hogy túl sok embert hallgatott meg, hanem az, hogy a pluralizmus nevében megint a megszokott hatalmi intézmények kaptak külön széket, majd ezt úgy mutatják be, mintha az erkölcsi nézőpontok teljes sokfélesége vonult volna be a terembe.
Pedig a pluralizmus nem azt jelenti, hogy több, egymáshoz hasonló történelmi egyház elmondhatja ugyanannak a patriarchális erkölcsi hagyománynak a különböző fejezeteit. A pluralizmus ott kezdődik, hogy azok is szót kapnak, akiknek nincs püspökük, intézményhálózatuk, állami támogatásuk és közvetlen telefonszámuk a minisztériumhoz. A pluralizmus nem attól pluralizmus, hogy sok szék áll az asztal körül. Attól az, hogy nyilvános és következetes szabályok döntik el, ki ülhet rájuk.
Ha az egyházak meghallgatása nem privilégium, akkor a minisztériumnak nemcsak azt kell megmutatnia, mit mondtak a meghívottak. Azt is, hogyan állt össze a vendéglista, kik kopogtattak hiába, és miért éppen azok kaptak külön kört, akiknek már eleve intézményeik, kapcsolataik és hangosbemondóik vannak. Mert egy társadalmi egyeztetésben nemcsak az formálja a végeredményt, hogy mi hangzik el az asztalnál. Hanem az is, hogy ki állítja össze az ülésrendet.
Ha pedig cölibátusban élő férfiaknak is külön szék jár a fogamzásgátlásról szóló egyeztetésen, reméljük, hamarosan a fogamzásgátlást használó, adófizető nők véleményét is kikérik majd az egyházak állami finanszírozásáról. A meghallgatás végtére is nem privilégium. Csupán a pluralizmus része.
Fotó: Giró-Szász Áron oldala
