Márpedig szeptember óta olajozzuk ezt a bizonyos gépezetet. Idén ugyanis, most először, nem az utolsó pillanatra hagytuk a szeretetünnepi jövök-megyek megszervezését. Hónapokkal ezelőtt egyeztettük, átgondoltuk, lefoglaltuk és kifizettük a különböző jegyeket. Kiszámítottuk, hogyan úszhatjuk meg a Brüsszel-Kaposvár-Northampton háromszög viszonylatban megkerülhetetlen ingázást. Karácsony előtt néhány nappal kezdődik a Menet, amikor is Brüsszelből Budapestre repül kis családunk, majd onnan Kaposvárra autózunk. A szentestét és karácsony első napját édesapámnál töltjük. Aztán 26-án reggel újra autóba ülünk, hogy rögtön utána ismét repülőre szálljunk, irány London. Onnan már kocsival nincs messze Northampton, ahol Alex szülei várnak minket. További néhány napos ünneplés után visszautazunk Londonba. Ott vonatra szállunk, amellyel hazajövünk Brüsszelbe. Az összesen 4560 kilométer.
Természetesen mindegyik nagyszülő (jogosan) igényt tart Lolababa társaságára az ünnepek alatt, mindenki kíváncsi rá, hogyan reagál élete első (na jó, második, de a tavalyi még nem igazán számít) karácsonyfájára. A kompromisszum és a szívfájdalom elkerülhetetlen. Nem lehet mindenkinek jó. A tervezést ráadásul nehezíti, hogy a magyarok és a britek karácsonyában nem sok közös pontot lehet találni. Nálunk ugye van egy este, amely szent. Ugyanez Angliában olyannyira nem szent, hogy mindenki a kocsmában tölti. December 24-én, amikor mi a Mennyből az angyalt énekeljük, az én Alexem szíve nagy valószínűséggel a szomszéd kocsmába húz majd. Mint ahogy az én szívem is az otthoni karácsonyfa alá húzott, amikor évekkel ezelőtt életemben eddig egyetlen egyszer Nagy-Britanniában töltöttem a szentestét. Senki nem tudta mire vélni fancsali ábrázatomat, amikor még a kocsma nyitva tartását is meghosszabbították egy órával…
Aztán ott van az a cseppet sem elhanyagolható probléma, hogy az angoloknál a Jézuskának semmi köze az ajándékokhoz. A Mikulás viszont semmit sem hoz december 6-án. Senkinek sem ajánlják, hogy kirakja a csizmáját, mert decemberben különösen sokat esik az eső. Ellenben a Mikulás december 25-én reggel jön, és a karácsonyfa alá, vagy a kandallópárkányon lógó filccsizmákba teszi az ajándékot. Persze, hogy nem ér oda 24-én, gondolom, szenteste ő is részegen fetreng valamelyik kocsma mellékhelyiségében. Krampuszról meg még nem is hallottak, náluk a Télapót zöld ruhás kis törpikék segítik, na és Rudolf, a vörös orrú rénszarvas. Különben is, micsoda melodramatikusan magyar jelenség, hogy a gyerekeket fekete ruhás ördögök ijesztgetik ajándékozás idején (mondjuk, ha másban nem is, ebben az egyben egyetértek az angolokkal). De nemcsak ördög nem kell nekik karácsonykor, az angyaloknak sem osztottak lapot. A fenyőfát nem ők díszítik föl, hanem a család, ráadásul napokkal (sőt, hetekkel!) karácsony előtt. Könnyes szemmel adtam elő Alexnak, hogy szenteste napján apánk mindig moziba vitt minket, és mire hazaértünk, anyu (angyalkák által) díszített karácsonyfával és finom vacsorával várt. De ő csak nézett egy nagyot, és ellentmondást nem tűrő hangon azt válaszolta, hogy Lolának is részt kell vennie a díszítésben, hiszen az a legszebb családi program karácsonykor.
Egyszóval a karácsonyi ide-oda utazgatás megszervezése egyáltalán nem a legnehezebb része az ünneplésnek. Egyelőre fogalmunk sincs, hogyan fogjuk áthidalni a két karácsony-felfogásból adódó különbségeket. Hogy mi lesz a Mikulás sorsa? Hogy milyen szerepet kap a Jézuska? És, hogy hová kerül a nagy káoszban a Krampusz? Napokig tartó ádáz antropológiai csatározás után végül, mint mindig, most is kompromisszumot kötöttünk. Elhatároztuk, hogy mindig az adott ország szokásaihoz alkalmazkodunk, és a vitatkozás helyett inkább a karácsony közös pontjaira koncentrálunk. Ha Magyarországon vagyunk, a Jézuska hozza az ajándékot, és nem megyünk kocsmába. Ha meg Angliában ünneplünk, akkor 24-én este igyekszünk kijózanítani a Mikulást, hogy másnap reggelre ott legyenek az ajándékok a fa alatt. Közben pedig természetesen eszünk egyfolytában, hiszen ha más nem is, ez minden országban ugyanúgy van.
