„Remélem, ez a történet megérinti az embereket”

– Mennyi idő alatt készült el az Apocalypto?

– Két és fél évvel ezelőtt kezdtük el írni. Az időbeosztásunk teljesen felborult, az utómunkálatokra rettentően kevés idő maradt. Mivel ezt a filmet igen nehéz volt leforgatni, négy hónappal túlléptük az erre szánt időt. Emiatt nagyon gyorsan kellett megvágnunk, s feleannyi idő alatt végleges formába öntenünk, de úgy hiszem, igazán jó munkát végeztünk.

– Nehéz volt az esőerdőben forgatni?

– Él ott egy férfi, aki John Malkovich mexikói hasonmása, és aki úgy döntött, meghagyja érintetlenül a földjét. Nem bántotta a fákat, s az egész terület gyönyörű. Sajnos, nem sok maradt meg Dél-Mexikó esőerdejéből, de ez az ember megőrzött belőle egy darabot. Mindössze húsz hektár az egész. Szóval ott, kissé elvágva a világtól, olyan filmet forgattunk, amelyben állandó a mozgás. Változnak a helyszínek, folyamatosan mozognak az emberek. A szereplők nagy része soha nem állt még kamera előtt, meg kellett tanulniuk a filmszínészet mesterségét, és jó munkát végeztek. Beletelt egy kis időbe, de aztán belejöttek. Mire a forgatás végéhez értünk, már automatikusan jól csinálták. Nyolc hónapig tulajdonképpen azért kaptak fizetést, hogy kijárjanak egy iskolát. Ez nekem is jó volt, mert frissek és lelkesek voltak.

– Ön hogyan őrizte meg a lelkesedését nyolc hónapon át?

– Voltak nehéz időszakok. Az ember néha házsártos, és úgy tűnik, az egész forgatásnak sosem lesz vége. De amikor kitaláltuk ezt a filmet, mindenképpen úgy akartunk elmondani egy lenyűgöző történetet, hogy közben végig egy titkot sejtessünk mögötte. Maga a történet nagyon egyszerű és érthető, de a mese vázához tapadó lényeg már sokkal bonyolultabb. Van egy civilizációkról szóló üzenete, és hűek maradtunk a történelemhez, amennyire csak lehetett. Azt akartuk, hogy kikerekedjen belőle egy hihető elmélet, miért omlottak össze, gyengültek meg, tűntek el ezek a civilizációk. Mert eltűntek.

– A film időnként szinte bibliainak tűnik, nem igaz?

– Bibliai is. Ha elolvassuk Joseph Campbell csodálatos, mitológiáról és vallásról szóló könyveit, azokban a kettő valahol összefonódik. A létező legnagyszerűbb történetek a Bibliában találhatók. Ha az ember elolvassa a Makkabeusok Könyvét, az olyan, mint egy filmforgatókönyv. Többféle szinten közelíthetünk hozzá, és az emberi lélek és elme rezonál e témákra, mert érzi az igazságukat. Érzi, hogy valós dolgok. Néha meghaladják a logikát is, és csak az érzetét adják valaminek.

– Az ön filmjében a papok arra törekszenek, hogy a legközelebb kerüljenek Istenhez.

– Ez az egész lényege. Ők egy magasabb szellemi tapasztalatra vágytak. Ezért építették azokat a piramisokat… mint ahogy Bábel tornyát.

– Olyan film ez, amely arra készteti az embereket, hogy többet akarjanak tudni azokról az időkről?

– Remélem, hiszen mindennap többet tudunk meg. Ez a csodálatos. Felkértük szakértőnek Richard Hansent, aki régebben a Los Angeles-i UCLA, ma pedig az Idaho Egyetem professzora, és a maja történelem egy még régebbi korszakával foglalkozik. Elmentünk azokra a helyekre, és ott álltunk a piramisok tetején, hogy lássuk annak a csodának a lenyomatait, ami valaha volt. Lenyűgöző volt, olyan, mint Manhattan. Ott van a világ leghatalmasabb piramisa, nagyobb, mint az egyiptomiak. Masszív építmények, ahonnan az ember körös-körül látja a városokban futó utakat, amelyek mind a középpontba vezetnek. Építőiknek volt harmóniaérzéke, minden a legjobb helyre került, s az egész az ég felé tört. Mindent tudtak a csillagokról, a Napról és a Holdról és azok keringéséről. Rendkívül bonyolult naptárt használtak, jóval bonyolultabb volt, mint a miénk. Rengeteget tudtak. Nagyon kifinomult, ugyanakkor nagyon kegyetlen társadalomban éltek.





– Ön nem tér ki a kegyetlenség megmutatása elől, hiszen ők nem látták magukat kegyetlennek. Az emberáldozatot annak látják, ami – kapcsolattartásnak az isteneikkel.

– Így van. Ezt mondtam a színészeknek is. Nem rossz embereket játszotok. A kultúra része vagytok, és teszitek a dolgotokat. Ezt ismeritek, így neveltek benneteket. A helyes dolgot teszitek, és ha valaki leüti a fiatokat, akkor azt megtoroljátok.

– Miután megölik a főnök fiát, az ember szinte megsajnálja a férfit a vesztesége miatt.

– Igen, és ez így van rendjén. Ő játssza a „gonosz” szerepét. Ám egy jó gonosz vagy őrült, vagy megvan a maga szabályrendszere. De még a másik férfinak – aki kigúnyolja Jaguár Mancsot, és megszurkálja a fogoly sebét –, aki szadista, és több gonosz dolgot is művel, még neki is vannak jó pillanatai. Azt akartam, hogy a közönség lássa, és próbálja valahogy megérteni.

– Vonhatunk párhuzamot e filmje és A passió között?

– Nagyon hasonló érzékenységgel készült mindkettő. Vannak bizonyos dolgok, amiket ösztönösen megteszek azért, hogy megérintsem az embereket érzelmileg. Ennek a filmnek a forgatókönyvén is dolgoztam, úgyhogy olyan kevés dialógust használtam, amilyen keveset csak lehetett, hogy inkább a látvány érvényesüljön.

– Hatalmas elégedettségre adhat okot, amikor elkészít egy ilyen, hagyományoktól eltérő filmet, és a hagyományokat kedvelő közönség elmegy rá – mint A passió esetében is –, ön pedig bebizonyíthatja, hogy a kételkedők tévedtek.

– Remélem, elmennek rá. De a lényeg nem az, hogy igazoljam magam, hanem hogy azt csináljam, amit szeretnék, és úgy, ahogyan szeretném. Vagyis az ember úgy legyen minden tekintetben független, hogy ne kerüljön összeütközésbe senkivel. Hogy maga dönthesse el, itt ezt tesz hozzá, itt azt vesz el… anélkül, hogy túl sokan beleszólnának. Ez jó. De egy igazi művész nem az elit számára készít műalkotást. Olyan sok embert próbál elérni a művével, amilyen sokat csak lehet. És ha összejön, az a siker, mert mindenkinek tetszik. Remélem, hogy ez a történet eltalálja, megérinti az embereket, s érdekesnek tartják, és a benne szereplőket. Ez volt az elsődleges szempont. Korokkal korábbi időkbe, egy teljesen más kultúrába lépünk be, más nyelvű, nagyon más emberek közé. Mindenki barna bőrű, az egész szereplőgárda őslakos.

– És mindenki nagyon egyedi, soha nem tévesztjük össze őket egymással.

– Ezen rengeteget dolgoztunk.

– Hogyan találta meg a két főszereplőt?





– Hosszú folyamat volt. Rengeteg embert megnéztem Kanadától Kaliforniáig, Új-Mexikótól Oklahomáig. Az ősi helyről származókat akartam, és sokfelől szedtük őket össze. A kislány például, akit végül kiválasztottunk, csak maja nyelven tud. Egy annál is jelentéktelenebb faluból való, mint ami a filmben látható. Ő még ma is úgy él, ott az erdőben, földes padlójú kunyhóban. Hétéves volt, és még soha nem látott kamerát vagy autót.

– Előfordult, hogy úgy érezte, túl nagy fába vágta a fejszéjét?

– Persze! Ijesztő érzés! A rengeteg munka, a szervezés rémálma. De csináltam már ilyet ezelőtt is, úgyhogy tudtam, megvalósítható. Megesett, hogy holtpontra jutottunk, és ki kellett találni, hogyan folytassuk másképp. Valóban nehéz feladat volt. Különösen, hogy rávegyük a jaguárt, hogy azt tegye, amit mi szeretnénk. Az nem trükkfelvétel, egy igazi embernek kellett nagyon gyorsan rohannia, nem felbukni, és az állaton is elhelyeztünk egy, a néző számára láthatatlan szerkezetet, amely visszatartotta. Biztonságos volt, de valóságos.

– Mikor játszik újra?

– Nem akarok mindenáron kamera elé állni. Ha valami igazán jó kerül az utamba, éppen jókor, és igazán tetszik, akkor nem habozom majd. De túlságosan szeretem a rendezést. Sokkal nagyobb élmény.