Reszkess, Univerzum, jövök!

A fönti jelenet szereplői közül az egyik, sajnos, már nincs köztünk, a másik pedig épp a kanapén ül, és ezeket a sorokat gépeli. Borítékolható, hogy Lola hamarosan pontosan ugyanazt adja majd elő, mint az anyukaja harminc évvel korábban. Egészen mostanáig mindent csak és kizárólag együtt, kézen fogva, de legalábbis szorosan egymás mellett volt hajlandó véghezvinni. Az utóbbi hetekben viszont hajlamos nagy lendülettel ellökni a kezeket. És ezt szúrós tekintettel nyomatékosítani. Alexszal nemrég megegyeztünk: a gyereknevelés legvadabb része, hogy egy magatehetetlenül pihegő csomag a szemed előtt cseperedik gondolkodó emberré. Aki pontosan ugyanazokat a hibákat követi el, mint annak idején te magad. Azért pedig, hogy a hibákat ép bőrrel és ép lélekkel túlélje, csakis mi vagyunk felelősek.

Még sohasem írtam arról, hogy Lola tulajdonképpen kire is hasonlít. Pedig ez az a kérdés, amit az elmúlt csaknem két évben a leggyakrabban föltettek nekem vele kapcsolatban. Hát, kérem szépen, amikor megszületett, pontosan úgy nézett ki, mint az apja. Mintha a fogamzásnál indigó került volna a gépezetbe. Az ebből eredő, korántsem beceneveken (például „Minisanyi”) kívül csak a leplezetlenül sajnálkozó tekintetek bosszantottak jobban. Ahogy a drága családtagok és barátok, na meg közeli és távoli ismerősök rám néztek, és azt mondták: „Ne izgulj, a lányok mindig jobban hasonlítanak az apjukra”. Csakhogy Lola nem „jobban hasonlított” az apjára, hanem egy az egyben úgy nézett ki, mint ő. Mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá. Ha létezne anyasági teszt, biztosan befizettem volna rá.

Aztán Lola kezdett szép lassan kikerekedni. Pofásodni, ahogy apukám fogalmazott, miközben elém tolt egy megsárgult fényképet egy nagyon kövér babácskáról. És nemcsak hízni kezdett, hanem igazi kis emberré válni. Kis személlyé. Akaratos, önző, villámgyors gondolkodású, érzékeny kicsi személlyé. Ebben az átváltozásban pedig ki más lehetett volna fő példaképe, követni való fétise, rajongásig imádott totemállata, mint az anyja. Kopírozni kezdte a mozdulataimat, viselni kezdte az ékszereimet, és halálos pontossággal lemásolta a grimaszokat az arcomról. Húsos ajkait csücsöríti, ha el akar érni valamit nálunk, kerek szemeit összehúzza, ha gondolkodik, és ráncolja az orra fölötti lágy bőrt, ha valamitől undorodik. Pont, mint én. Egy kis „Mini Én”. És a tökéletes külső hasonlósággal nem elégedett meg. Ó, nem! Mini Én néhány hónapja mindenhova, de tényleg mindenhova követ engem. A konyhától a vécéig, a zöldségestől a garázsig, csakis együtt. A mamával. És közben olyan, mint egy kis Miss Marple. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Sőt, rám szól, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy máskor. Szappan nélkül mostam kezet, visszaküld a fürdőszobába. Bevásárlás után lerogytam pihenni, addig ráncigál, amíg azonnal kipakolom a szatyrokat. Nincs apelláta. Mentségemre legyen mondva, hogy ha Mini Én nem Maxi Ént szekálja, akkor csinálja a feladatokat becsülettel. A kézmosást, a kipakolást, a törölgetést, a teregetést, a vécélehúzást, a zoknipárosítást, a számítógépezést, az autóvezetést, mindent. Konsztantyin Sztanyiszlavszkij sutba dobhatja színészi módszereit. Poulson Lola Erzsébet sokkal jobban tudja, hogy kell egy karaktert igazan elsajátítani.

Néhány hete tehát elérkeztünk a fordulóponthoz. A karakter tökéletes elsajátítása után Mini Én úgy érezte, itt az ideje, hogy felfedezze a világot. Egyedül. Vagy ahogy a fönti kis kaposvári hároméves mondta anno, „edegyül”. A totemállat megtette kötelességét, a totemállat mehet. Köszönjük, fétis mama, már nincs rád szükségünk. Vidd innen a kezed, de azonnal. Mini Én felkészült a feladatra. Reszkess, Univerzum, jövök! Legalábbis addig, amíg a csúszdán be nem akad a lábunk, vagy amíg a sziklakertben fenékre nem huppanunk, esetleg nyakon nem öntjük magunkat a reggeli narancsdzsússzal. Mert olyankor Mini Én rájön, hogy a világ azért mégiscsak egy veszélyes hely. És a túlélésre sokkal jobbak az esélyeink, ha ott van velünk Maxi Én. Vagyis a mama…