Lang Györgyi nagy-nagy harca

Amikor jöttem, és kerestem a házat, hogy hol is lakhat Lang Györgyi, anélkül, hogy láttam volna a számot, az utca túlsó végéről észrevettem, hogy csak itt. Felfigyeltem egy erkélyre, ahova mindenféle rikító, színes, semmire nem jó, de roppant feltűnő tárgyak voltak összezsúfolva: forgók, fityegők, lógok, táblák, meg egyéb hasznavehetetlenségek, no, meg egy pálmaháznyi pozsgás és kaktusz növény, csupa olyan, amelyik napi gondozást nem igényel. Ebből rögtön gondoltam, hogy ez csak és kizárólag az övé lehet…

Ahogy ez a lakás is, ahol nincsenek térelválasztók, nincsenek bútorok, nincs rendszer, nincs átláthatóság, csak mindenféle idióta képek, tárgyak, feliratok, plakátok, kutyák, meg egy röpködő papagáj. Mégsem tűnik rendetlennek, vagy hányavetinek, mert stílusa van, és ettől minden tökéletesen helyénvaló lesz, minden az egyediségről, egy különleges egyéniség legszemélyesebb belső világáról vall. Igen, számomra ez Ő. Bármihez nyúljon, tegyen, csináljon, rányomja személye lényegét. Lényével, viselkedésével, öltözködésével, éneklésével, érdességével, őszinteségével, manipulálatlanságával, individualizmusával, bohó szomorúságával, idétlen komolyságával, szívbe markoló szertelenségével, egész műfajával, partnerével, Falusi Mariannal előzmény és utózmány nélkül létrehozott csodakettőssel, a Pa-Dö-Dővel, amely két évtizede szárnyal töretlenül, amely poptörténelmet csinált, amely egy keserű korban a vidámságot, egy manipulált korban szuverenitást, egy reményt vesztett időszakban a szabadságot jelenti sokunk számára.

Mindig meg akartam kérdezni, de sose mertem, most viszont, amikor érzem, hogy alkalmatlanabb pillanat nem is lehetne, naná, hogy felteszem a kérdést.

– Áruld már el, Györgyi, miért akartál te színész lenni?

– Mert baromira jó szakmának tűnt. Nem kell korán felkelni, nem kell korán lefeküdni, napközben játszik az ember…

– De azért azt nagyjából felmérhetted, hogy Shakespeare nem ilyen Júliát álmodhatott meg, már megbocsáss…

– Ráhibáztál valamire: a mai napig várom, hogy egy rendező fölhívjon, és azt mondja, ő éppen egy ilyen Júliát képzel el, mint én, és mellé Rómeónak mondjuk Kern Andrást. Szóval szerintem a színházban ez a jó, hogy igazi emberekkel, akár lerobbant középkorúakkal (bocs, Kern Andris!) is meg lehet csinálni például egy olyan történetet, mint a Rómeó és Júlia. Nem csak hamvas fiatalokkal! A színészet valószínűleg azért is annyira fontos számomra, mert összefüggésben áll az önkifejezéssel, hogy megmutathatja magát az ember, hogy megmaradhat infantilis hülyegyereknek az életben, anélkül, hogy ez a sok komoly, józan embernek feltűnne… Hagyhat valami nyomot, változtathat legalább a maga kis területén a világon. Kicsit vidámabbá teheti, változatosabbá, elviselhetőbbé…

Négykézláb a világ

Lang Györgyi számomra leginkább a szabadságot, a meg nem alkuvást, a zabolátlan szelíd lázadást jelenti. Ezt sohasem mertem, és sohasem tudtam soha elmondani neki, és most is, amikor hozzákezdek, int, hogy majd egy kicsit később folytassam. Most ugyanis megy pisilni. Leereszkedik a karosszékről négykézlábra, és elindul, merthogy egy ideje Györgyi nem tud járni. Három porckorongsérv, aztán két csúnya lábtörés, komplikációk… és február óta kerekes szék. Legföljebb így, négykézláb mozdulhat, ha pisilni akar.

Visszajön, visszaül.

– Csak semmi sajnálat, csak semmi szánakozás! – szól keményen, és a nyomaték kedvéért a mutatóujját is felemeli. Miheztartás végett még hozzáfűzi:

– Az első tapintatos megjegyzésnél hazaküldlek! Nem is haza, hanem a – és itt mond egy futtatott, de nehezen elviselhető kollégát, akinek a nevét most mellőzném – … koncertjére!

– És nem félsz, hogy kiröhögnek, ha kerekes székkel tolnak ki a színpadra? Ez ugye így nem volt bántóan tapintatos?

– Azért azt sem kértem, hogy direkt szívass!

– Elmagyarázod a közönségnek, hogy most miről van szó? Egyáltalán, hogyan folyik egy koncert?

– Lényegében úgy, mint eddig, azzal az apró különbséggel, hogy az elején kitolnak a színpadra, aztán kis segítséggel átülök egy bárszékre vagy egy díszletpadra, és onnan csinálom végig az egészet.

– Neked eddig hozzátartozott az előadáshoz, hogy belakod a színpadot, nyilván fura lehet végig széken ülve…

– A színpadon zavar legkevésbé, hogy nem tudok a lábamra állni. Amint meglátom a közönséget, meghallom a várakozó morajlást, felhangzik a zene, elkezdődik az előadás, teljesen a hatása alá kerülök. Olyankor végképp úrrá lesz rajtam a határtalan exhibicionizmusom, és a szereplésen kívül semmi mással nem foglalkozom.

– Kérdezhetek valami nagyon csúnyát?

– Hogy jutott eszedbe, hogy csak most tedd fel ezt a kérdést?

– Ebben a mai, igencsak perverz korszakban része lett a biznisznek a fogyatékosság is. Előfordult, hogy piaci értéke lett a vak festőnek, néma dalnoknak, csonkolt lábú sztepptáncosnak…

– Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé!

– Szerinted csökkenti, vagy fokozza a hatást, hogy te ott ülsz mozdulatlanul a színpad közepén?

– Arra kínosan ügyelek, hogy lehetőleg ne váltsak ki sajnálatot az emberekből, ezért is nem magyarázkodom a koncert előtt, hogy miért ülök. A nézők szerintem megfogalmazatlanul is pontosan érzik a lényeget, a szövőnő vagy a könyvtáros sem hiszem, hogy hosszan taglalná munka közben, ha fáj valamije, hanem amíg tudja, teszi a dolgát. Egyébként egyáltalán nem vagyok mozdulatlan a színpadon, ülve az összes koreográfiát csinálom!

Ha szeretnél megtekinteni egy részletet a Pa-dö-dö július 7-i, Bakáts téri koncertjéből, kattints ide! (a képminőség sajnos nem tökéletes…)

 

„Nem adom fel!”

– Mivel lehet neked örömet szerezni? Szereted a meglepetéseket?

– Nem. Az ajándékokat szeretem, a meglepetéseket kifejezetten utálom. Leginkább a meglepetésbulikat. De hát abból is látszik, hogy már nem vagyok a régi, hogy idén a születésnapomon elhívtak Vári Éva estjére. Mivel nagyon szeretem őt, gyanútlanul odamentem, ám kiderült, hogy egy meglepetéspartit rendeztek számomra, ahova összecsődítették a legkedvesebb ismerőseimet. És én, ahelyett, hogy dühösen hazamentem volna, még egy kicsit meg is hatódtam ettől. Szerencsére sok ajándékot is kaptam!

– Hogyan élsz, amikor se koncert, se meglepetésparti?

– Olykor fordul elő ilyen is… Sajnos, különböző okokból most éppen sem tévé-, sem rádióműsort nem vezetek, de nagyon várom, hogy újra megkeressenek. Ami pedig a napi teendőket illeti, van három ember, akik szoktak segíteni nekem. Valahogyan mindig úgy osztják be egymás között, hogy amikor tényleg nagyon szükséges, akkor van valaki mellettem.

– Akadna több is?

– Másoknak nem hagyom! Ők hárman azok, akik segíthetnek. Egyébként meg próbálom élni a magam mindennapi életét. Próbálom például működtetni a magán- és közbeszerzési szolgálatomat…

– Ha ezt egy kicsit részleteznéd…

– Az irdatlan nagy pofámmal kezdődött. Ha valamelyik barátomnál láttam egy ócska mobiltelefont, elavult PC-t, használt cédélejátszót, vagy akár egy fertelmesen ronda táskát, rögtön érdesen megjegyeztem, hogy, hogy lehet tré dolgot egyáltalán hurcolászni? Ők meg rendre mondták, hogy örülünk, ha ennyi pénzből egyáltalán erre futotta. Szerezz egy jobbat, és akkor majd lecserélem! És innentől elkezdtem sportot űzni abból, hogy olcsóbban felhajtottam valami jobbat az illetőnek. Így szép lassan kialakult egy remek beszerzési hálózatom. Tudom, hogy mit, honnan, kitől lehet legjobb áron beszerezni, ami még garanciális is… Ugye érted?

– Vagyis nem csempészett, lopott, hamisított…

– Világos! Most, hogy van időm, és itt ülök a telefon előtt, ezt a kapcsolati tőkét igyekszem működtetni. Ha tehetem, és valakivel eltúrázom az autómig, szeretek nekivágni a városnak, elmenni ide-oda, vagy csupán bámészkodni. Kétszer még Amerikába is kiruccantam. Az éppen nekem való hely: a távolságok ugyanis ott akkorák, hogy még a távgyaloglók is csupán autóval tudnak eljutni az egyik saroktól a másikig, így hát úgy lubickolhattam az országon belül, mintha nem rosszlábú lennék, csupán vérbeli amerikai. De az igazi poén az volt, hogy részt vettem a Kaszkadőr Oscar-díj átadásán. Amikor megláttak kerekes székben, a szakma egyik hősének kijáró tisztelet övezett, nyilván azt hitték, hogy valami nem tökéletesen sikerült fantasztikus kunszt következtében jutottam oda…

Persze próbálom a magam lehetőségein belül mozgatni a lábamat. Azt mondják, ha sokat próbálgatom, egyszer csak beindul majd. Szobabiciklizem, jár hozzám egy gyógytornász, az egyik barátnőm házában van egy kis medence, ha tehetem, elmegyek hozzá, és járkálok a vízben, hogy megmaradjon a zsigereimben, izmaimban a mozdulat… Fel nem adom, az biztos! Nem hagyom, hogy legyűrjön ez az állapot!

– Te mindig lázadtál, harcoltál, elégedetlenkedtél, zsörtölődtél, türelmetlen voltál… Hogyan tudsz most ilyen békében lenni, ennyi optimizmussal, ekkora derűvel?

– Nem mindig vagyok ilyen, vannak gyenge pillanataim, nehéz, türelmetlen napjaim, de ezzel együtt is azt mondom, hogy mindig, mindennek a jobbik oldalát nézem. Az apróságok, bagatell dolgok már nem tudnak kiborítani. Tudod, fő az egészség!

Linkek: A Pa-dö-dö honlapja: www.padodo.hu Pa-dö-dö dalszövegekért kattints ide!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Lang Györgyi nagy-nagy harca » • Műhelytitkok » • Paprika, paradicsom – parádésan! » • Egy különös nap » • Ha már nem a szokásos új tanév jön » • “Gyűlölöm a menstruációmat!” »  • Mi lesz veled, óvoda? » • Akit két anya szült – egy örökbefogadás története »  • Winkler Nóra: „A szerelem a legjobb az életben” »