 |
És ahogyan én sem láttam soha a mécsesektől kivilágított esti temetőt soha, úgy az én gyermekeim sem. Később sokat hallottam Polcz Alaine-t mesélni arról a semmihez nem hasonlítható hangulatról, amit a mécsesek ezernyi lángja kelt a temetőkben ilyenkor, szinte megvilágítva az emlékezők őseik felé szálló gondolatait, melyek elvegyülnek a krizantémok és fenyőgallyak utánuk kúszó illatával.
Olyan szép képet festett a temetői atmoszféráról, a szépségről, amelyet egyfelől a lángok, másfelől a közösen átélt emlékező szeretet energiáinak áramlása okozott, hogy sajnálkozva gondoltam arra, vajon az én édesapám miért nem tudta mindezt?
De csak nem fogom én is ezt továbbörökíteni? Felpakoltam hát gyermekeimet, és elvittem őket csodát látni. No nem a Farkasréti temetőbe, ahol minden szerettem feküdt hiszen hát azt tanultam, ilyenkor oda nem érdemes menni! A közeli faluba mentünk, ami mindössze tízpercnyire van tőlünk, és nem jelentett nagy megpróbáltatást.
Alaine-nek igaza volt. Sosem láttam még ilyen szépet! Sétáltunk a kis utakon a sírok közt, és örvendeztünk a szépségnek. Megilletődöttek is voltunk, hiszen holtak lelkei közt jártunk. A szüleimre gondoltam, akikért nem vállaltam a nagy kitérőt.
 |
Elhatároztam, hogy ezután másképpen lesz.
Nem lett. Bizony, apukám, te tehetsz róla, ha nem látogatlak halottak napján.
És az én gyerekeim? Mit fognak tudni egyáltalán a halottak napjáról?
Ezen a napon emlékezünk. Megtiszteljük szeretteinket, akik már nem lehetnek velünk, felidézzük arcukat, mosolyukat, mondataikat, tetteiket, beszélgetünk róluk. Akik ismerték, azokkal felváltva történeteket mesélünk, azok számára pedig, akik nem találkozhattak soha velük a fiatalabbaknak, a gyerekeknek , megpróbáljuk élővé tenni őket. Az emlékezés ajándékán túl virágokat, mécseseket viszünk a temetőbe. Szembesülünk saját mulandóságunkkal is, ami ha elszomorít is bennünket, valójában az élet szeretetére és tiszteletére tanít.
Miért kell a halottak napja, különben nem emlékezünk?
De. Átszőheti a hétköznapjainkat is, velünk lehetnek mindig elhunyt szeretteink. De nem így. Így csak a rítus tudja megidézni őket. A rítus, amelyből egyre kevesebbet őrzünk meg. Nagyanyáink, nagyapáink még tudták. Szüleink már kevésbé, mi pedig már alig, és a gyermekeink pedig talán csak legyintenek majd erre az ünnepre. Hacsak hacsak nem változtatunk szokásainkon.
