Kedves Soma!
 |
Édesanyám negyven éve él édesapámmal, aki ma is állandó jelleggel megveri. A nővérem húsz éve él a férjével, aki szintén rendszeresen veri. És most itt van egy barátnőm, aki öt éve ismeri az élettársát, kéthavonta összeverekednek, aztán kibékülnek.
Megpróbáltam megérteni édesanyámat. Elzárt kis faluban, ósdi szokások között nem volt szokás a válás, tűrni kellett. Tűrni. Olyan helyen élnek, ahol egy nőnek nehéz egyedül megélni, de valahogyan a nővéremet már nehezebben értem meg. A barátnőm is érthetetlen számomra – saját lakása van, dolgozik, így fenn is tudja azt tartani, mégis minden verés után visszafogadja a párját.
Hála a Jóistennek nekem egy olyan fiatalember a társam, akivel – ha vitatkozunk is – soha nem kerülne sor tettlegességre. A nővérem azt mondja, örüljek neki, és soha ne tudjam meg, milyen verve lenni. Nem is szeretném. De akik benne vannak és léphetnének, változtathatnának, miért nem teszik?
Nem értem. Kérlek, segíts ezt valahogyan megválaszolni. Talán segíthetek a családomnak is.
Köszönettel, Edit
Kedves Edit!
Tehát a kérdés az: miért ezt választják? Persze, ha ezt így föltennéd nekik, azt mondanák: “Jaj Edit, te ezt nem tudod, ez nem választás, majd megtudnád, ha te lennél ilyen helyzetben!” Tehát mit állítanak ezzel? Azt, hogy tehetetlen vagyok. Ez az ő választásuk. Azt akarják megélni, hogy tehetetlenek, és ebben a helyzetben nincs más, mint tűrni. Hogy nincs beleszólásuk az eseményekbe, az életükbe. Csapda-helyzet, ez van, ebben kell megtanulni élni.
Az édesanyád hatvan körüli lehet (ha negyven éve él együtt az őt rendszeresen ütlegelő apáddal), megpróbálom elképzelni, hogy mit kaphatott az első húsz évében, azaz kb. ’45-’65 között… Nos, vitathatatlanul nehéz korba született. Bizonytalanság, terror, szemlélődés, elfogadni és tűrni tudás jellemezték. Akármilyen nehéz helyzetben is életben maradni. Magamat ismerve, én ebben az időben leléptem volna az országból – mert nem szeretem a tehetetlenséget választani de hát valakiknek maradni is kellett. Tehát az anyukád több mint valószínűleg zsigerileg tanulta meg a tehetetlenségérzéssel, és beletörődéssel való együttélést, és szegényke már nem is gondolkodik azon, hogy ebből ki is lehet törni. Nem volt benne elég forrás-energia, hogy ki tudjon törni, hogy változtatni tudjon. (Nem lehet mindenki erős, okos, bátor.) Bár ahhoz is kell erő, hogy valaki azt az életet élje, amit ő. A nővérednek sikerült tökéletesen lemásolnia az anyai mintát. Ő is átéli a tehetetlenség érzését, nincs választás, tűrni kell!
Persze, ennél még mélyebbre is lemehetünk, hogy megértsük az okokat. A nők hosszú időkön át “háztartási robotok” voltak, az erős hím tulajdonai. A pozitív velejárója az volt, hogy az erős hím nem csak birtokolta, de meg is oltalmazta, védte őket. Akármilyen is volt a férfi, a nő felnézett rá, úgy is hívta (vidéken még most is sok helyen él ez a kifejezés), hogy “ő az uram“! Ő volt a nő uralkodója. Férfias, erős, stabil.
Most eszembe jutott egy régen látott, és nagyon tanulságos fejezet a Dr. Bubóból. A vadkoca mama felkereste Dr. Bubót, hogy az ura állandóan veri (még most is a fejemben van a kis betétdal Romhányi zseniális szövegével: “Ihaj-csuhaj, dínom-dánom, nagyot rúgok a kocámon! A koca csak azért van, üsse-verje ‘jazt a kan!”). Ám Bubó terapikus beavatkozásával megszelídítette az iszákos vadkant, minek hatására az olyan jámbor lett, hogy a végén az asszony kezdett el uralkodni rajta, mondván, hogy “ez már nem férfi, egy nyámnyila papucs lett belőle!”
 |
Igen, de hova? Beadni egy válópert? Vagy valami olyasmit lépni, ami változásra készteti a férjeket is? Ahhoz, hogy a férjek hozzáállása változzon, a nők fejében is át kell rendeződnie sok mindennek! Először is, el kell, hogy higgyék, hogy van választás! Hogy nem tehetetlenek! Te mondjuk tudnál nekik abban segíteni, hogy ideiglenesen befogadd őket? Vagy segítenél nekik albérletet keresni? Mert ahhoz, hogy változás történjen, merni kell lépni! És a szavak már kevesek! (Túl mélyen vannak bevésődve a “modellek”, minták, hozzáállások.) Nekem is van húgom, és tudom magamról, ha az én testvérem lenne ilyen helyzetben, akkor rábeszélném, hogy szedje össze az erejét, hagyja abba ezt a tehetetlenségérzést gyártó “tűrni kell”-hozzáállást, és addig nyomnám bele az erőt, amíg rá nem döbbenteném, és fel nem tölteném őt erővel és bátorsággal, hogy beszélgessen el a férjével. Ha ezek után újra bántalmazná, akkor összepakoltatnék vele, és magamhoz venném, hogy amíg meg nem osztoznak a vagyonon (ha ugyan van min), legyen nálam biztonságban. Ha ez sem változtatna a férj hozzáállásán, akkor az elengedéshez adnám neki a támogató erőt.
De persze mindez csak akkor működik, ha ők is ezt választják. Szóval, ha bennük nem indul el egy folyamat a gondolkodásuk megváltozásában, akkor hiába, minden marad a régiben. Erről beszélgess el velük! Add oda nekik ezt a levelet! És nyomjál még a kezükbe két könyvet: Haas Anna – A feleséged vagyok, nem a cseléded (Arsenicum Kiadó) illetve Judith Sills – Szállj le a döglött lóról! (Park Kiadó). Tágítsák a tudatukat, zökkenjenek ki a jelenlegi gondolkodásukból, és gyűjtsék össze az erőt a változtatni tudáshoz, hogy elhiggyék végre, hogy van választás! Ha pedig mégsem ezt akarják, akkor fogadd el a döntésüket, és ne engedd magad többé lehúzni a panaszkodásukkal! Sok-sok erőt nektek!
Soma Mamagésa
Tipp: Soma a következő e-mail címre várja a leveleiteket: soma@nlcafe.hu
