 |
Ehhez óhatatlanul át kell gondolnunk, mi végre jöttünk a világra. Milyen volt a saját gyermekkorunk? Milyen a viszonyunk az édesanyánkkal? Sokakban felmerül mindez, a legszerencsésebbek meg is ragadják a lehetőséget egy-egy nagy beszélgetésre szüleikkel, életük párjával, vagy mással, aki már átélte ugyanezt a páratlan élményt. Ez segíthet a gyermek elfogadásában és önmagunk megismerésében is.
Alapvető annak tisztázása is: milyen szülő szeretnék lenni? Követem-e azt az utat, ahogy engem neveltek? Nem szeretnék olyan hibákat elkövetni, mint a szüleim? Nem könnyű ezekre a kérdésekre megtalálni a választ. Régi megfigyelés, hogy a saját bőrünkön tapasztalt nevelési “eljárásokat” gyakran akaratlanul is alkalmazzuk, még ha elvben nem is értünk velük egyet.
Van, aki beletörődik ebbe a “sorscsapásba”, van, aki hadakozik ellene, van, aki homlokegyenest ellenkező nevelési módszereket követ, mint a szülei – így sokszor a fürdővízzel a gyereket is kiönti. Saját utunkra a legnehezebb rátalálni, ez már igazi művészet.
A húsz évvel ezelőtti gyermekgondozási, nevelési divat erősen különbözött attól, amit ma a legtöbben követendőnek tartanak. Szüleink számára még ismeretlen volt az igény szerinti szoptatás, a szobatisztaság, vagy a melltől való elválás türelmes kivárása. Ez a nagy változás akár a szülők–nagyszülők közötti viszály forrása is lehet. Némi türelemmel, nyitottsággal és sok-sok beszélgetéssel ez a probléma is megelőzhető.
 |
A mai barbibaba-korszakban, fiatalság-kultuszban sok nő nehezen birkózik meg a gondolattal, hogy teste a várandósság első heteitől átformálódik. Át kell gondolni: milyen viszonyban vagyok a testemmel. El tudom-e fogadni, hogy a terhesség, szülés, szoptatás változtatni fog rajtam? Elfogadom-e, hogy másként fogok működni, mint “lánykoromban”? Hogy a szexualitás más helyet fog elfoglalni az életemben, mint eddig? Mit tudok a terhességről? Milyen a viszonyom a szüléshez?
Minden ilyen kérdésre százféle válasz adható, hiszen ezen a területen is múltunkból és környezetünkből táplálkozunk. Mindannyian szakmányban halljuk a szörnyű és gyönyörű szüléstörténeteket. Saját születésünk élménye, de az arról hallott beszámoló is erősen hat ránk. Szorongást kelthetnek a szüléssel vagy kórházzal kapcsolatos, feldolgozatlan kora gyermekkori élmények.
Megrémíthetnek azok a beavatkozások, rendszabályok, amelyek manapság a kórházi szülés velejárói. A gyermekvállalást, az egész terhességet beárnyékolhatja a fájdalomtól való félelem. A fájdalomtól, ami manapság központi kérdéssé vált, pedig a szülésnek nem a lényege, hanem éppen csak egy része.
 |
A gyermekvállalással kapcsolatos testi és lelki terhek nagy részét az anya viseli. E nagy feladat mellett az apára kár is szót vesztegetni, mondhatnánk. Pedig őt is mélyen érinti a gyermek vállalása (vagy esetleg nem vállalása). Ő most fiúból és szerető társból egyszeriben apa lesz. Felelősséget vállal a kis családért. Meg kell felelnie a család és a tágabb környezet elvárásainak, le kell mondania azokról az előjogokról, melyek eddig csak őt illették meg. Testi-lelki segítséget kell nyújtania társának, időt és energiát kell áldoznia ápolására, dédelgetésére.
Ha megszületett a baba, osztoznia kell vele az édesanyán: bizonyára hatalmas belső munka kell ahhoz, hogy szemében a “kis betolakodóból” “kis trónörökös” válhasson. A gyermekvállalás közös ügy, tervezzünk együtt! Az “égből pottyant” gyermeket sokszor csak nagy munka árán fogadja be az apaszív!
