Ungvár
– Ukrajnában a legtöbb szegény a Kárpátalján és a krími térségben él. Sok a magányos, mozgásképtelen beteg, a tbc-s, az AIDS-es, és itt a legnagyobb a migráció, az emberek vándorlása – magyarázza másnap a lelkész, mi pedig elindulunk az idősekhez üres kézzel, mert kamionok még reggel sincsenek, az egyiket kipakoltatják, találtak egy gyógyszert a listán, amit nem engednek be az országba.
Ungvár már nem a régi. A hangulatos, szőlőlugasos, apró házak helyén tízemeletes panelek nyújtóznak szürkén az ég felé. A külsőbb részeken az egykori villákat államosították, hogy négy-öt családnak is otthont adhassanak. Omladozó falak, roggyant tetők. Felénk bukó, míves kovácsoltvas kerítés. Minden lepusztult, ami még mesél valamiről. És mesélnek odabent is. Polgárasszonyok, Máriák, Zsuzsannák, Matildok, Terézek. Öregségükben is szépen ívelő arcok, amelyeket időnként erektől kéklő kézfej takar el, ami hosszú, arisztokrata ujjakban végződik. A falakon még lóg egy-egy festmény a sarkokban, aki nagyon kutat, láthat egy intarziás fiókmaradványt, régi időt idéző kristályvázát. A konyhák is üresek, jó, ha egy krumpli, egy hagyma árválkodik az egyébként üres asztalon, erre nem terjeng forró zsír szaga, amely nyers húsért kiált.
Teréz néni kilencvenhárom múlt a nyáron, egyedül él, egészségesnek mondja magát. Szelleme friss, derűje irigyelni való, különösen, amikor kimondja, hogy a nyugdíja nyolcvan grivnya, és én már tudom, hogy a vekni kenyérért egy harmincat kell fizetni. A rezsijére befizetnek a vöröskeresztes nővérek negyvenhetet, a többi marad az életre.
Számolok, osztok, szorzok. Tegnap este megnéztem az élelmiszerárakat, és nem merem megkérdezni: mit eszik, miből vesz orvosságot? Teréz néni pedig ápolónői múltat, tanárember férjet, két gyereket, ötszobás saját házat emleget, s mosolyog, simogat, örül. A nővér a vérnyomását méri, közben bejön a lánya, akit Pozsonyba vetett a sors, most csak látogató itt – ő sem fiatal, a minap lépte át a hetvenet. Közben a nővér tablettát keres a táskájában, a néni szájába adja, egy másik pirulát az asztalra tesz, hogy estére is legyen, mert magas a vérnyomása minden “jól vagyok” ellenére. A fülembe súgja:
– Ezeket a gyógyszereket a Kató úrnak köszönhetjük, a Vöröskereszt hozta – mondja, és indul a következő rászorulóhoz, mert egy nővérre hét-nyolc gondozott jut.
(Emberi sorsokról, szegénységről és segítségnyújtásról szól Árvai Magdolna riportja a Családi Lap januári számában)
