Emlékszem, pár éve egy üzletben nagyon kedvesen mosolygott rád az eladó, feltűnően készséges volt, bizalmasan mutatott neked pult alatti árukat, és a végén odasúgta neked, hogy felismert már az első pillanatban, ugye te vagy Natasa néni lánya?
Azóta is sokszor fordul elő hasonló! Annyira markáns személyiség anyu, hogy akit tanított az iskolában, azok mind emlékeznek rá évtizedek távlatából is, és számukra én, játszhatok bármit is, Natasa néni lánya maradok. De volt már olyan, aki csak kiszolgálta anyut a közértben, más szerelőként volt fent a lakásán, és csupán azért szólt, hogy üdvözletét küldje.
Az külön szerencse számomra, hogy szinte mindenki szerette, és kedves gesztusokkal találkozom, egyszer fordult csak elő, hogy egy kőműves szerint pikkelt rá anyu az iskolában – hát olyan falat is rakott utána! Anyu is nagyon szerette, és számon is tartotta tanítványait, imádott is járni osztálytalálkozókra. Most először tapasztaltam nála, hogy nem akar elmenni a következőre. Mintha nem akarná, hogy öregnek lássák immár 90 fölött.
Lehet, hogy kicsit frivol, amit mondok, de néhány hónapja, apukád temetésén még fantasztikusan nézett ki.
Előtte vettem neki egy fekete pulóvert és sálat, elment a fodrászhoz, aki csodálatos frizurát csinált neki. A sálat úgy tette fel a nyakára, mint egy vérbeli párizsi hölgy. Voltak, akik kérdezték, hogy nem jön-e anyu is, és én mutattam, hogy ott van! Nem akartak hinni a szemüknek! Apukám kívánsága volt, hogy a búcsúztatásán legyen a tengerészhagyományoknak megfelelően néhány kupica pálinka, abból anyu is bedobott kettőt-hármat, aztán “egy kis konyákot” is, de hihetetlen tartással, erővel végigbírta a ceremóniát.
Igen, ő ilyen asszony! Soha még nem láttam összetörve, de gyengének sem. Most, egyedül maradva sem lett belőle amolyan pityergős-sírós nénike, miközben tudom, hogy mennyire megviselte apukám halála. És mindig ügyel arra, hogy még én se láthassam kétségbeesettnek vagy elesettnek, sőt tőlem sem tűr el semmi gyengeséget! Huszonéves voltam, amikor rendre rám szólt: “hogy néz ki a hájád!” És már akkor megjegyezte, hogy “ván az arcodon egy ránc!” Én persze indulatosan visszavágtam: Miért, neked nincs? Rám nézett tágra meredt szemekkel, és kijelentette: nekem nincs! Aztán rájöttem, hogy miért mondta. Mert mindig olyan szögből nézett a tükörbe, ahonnan nem látszottak a ráncok! Ebben zseniális volt! Mindig képes volt olyannak látni, különösen pedig láttatni magát, ahogyan azt ő akarta.
Te szeretted volna másként is látni?
Persze! Mindig szerettem volna többet tudni róla! Életéről, ifjúságáról, a családról, de soha nem tudtam kifaggatni. Elejtett szavaiból, mondataiból tudtam csak valami képet összerakni felmenőinkről. Honnan jöttek, kik is voltak, miként éltek? Tényleg csak oroszok? Vagy örmények? Esetleg csecsenek is? Igazán nem beszélt ezekről.
Mit gondolsz, miért?
Nem tudom. Nyilván nagy titkokat rejtegethet. Ahogyan azt sem tudom, hogy miért nem ment soha vissza a szülőföldjére. Eszébe sem jutott.
Szerinted miért jött el onnan?
Mert szerelmes lett apámba. Hadifogolytáborban találkoztak. Ő ápolónő volt, apukám hadifogoly. Rácson át ismerkedtek meg. Olykor lopva találkoztak, és egy macska farkára kötött cetlin leveleztek. Aztán vége lett a háborúnak, megszűnt a tábor, a magyar katonák megindultak hazafelé, ők meg ott álltak a szöges drótnál tanácstalanul. Mi legyen? Apám azt hebegte, hogy jöjjön utána! Hevenyészve elhadarta a címet. Magyarország- Budapest-Rákoscsaba-Újtelep-Kisvárdai utca 42., és már indultak is.
Anyám pedig a nyomába szegődött. Vonaton, biciklivel vagy gyalog, de folyton ott volt a magyar katonák nyomában. Mesélte, egyszer német katonákkal ült egy vagonban. Kérdezték, hogy milyen nemzetiségű? Nem akarta mondani, hogy orosz, ezért inkább rávágta, hogy magyar. Erre az egyik német elővett egy levelet, és megkérte, hogy fordítsa le. Anyám persze egy szót sem tudott magyarul, de nem mondhatta, mert félt, hogy bántani fogják. Látta, hogy férfinév van a megszólításban, az aláírás pedig női, tehát kikövetkeztette a levél tartalmát, és rögtönzött egy szerelmes levelet. Hogy mennyire várja a katona visszatérését a lány!
Anyám így utazott állomásról állomásra, a végére pedig úgy kimerült, hogy átaludta a leszállást, és Öregcsabán ébredt csak fel. Onnan gyalogolt vissza, folyton érdeklődve, hogy merre is kell mennie, hogy odaérjen. Aztán egyszer csak ott állt a ház előtt. Nagyszüleim nyitottak ajtót. Az Ausztriából származó nagymamám és a Szerbiából jött nagypapám. Anyukám “Kárcsit” kereste, mondván, hogy ő a menyasszonya, nagyszüleim mondták, hogy még nem jött vissza a frontról. Anyu mondta, hogy akkor ő megvárná itt. És pár nap múlva valóban megérkezett egy hátizsákkal apukám.
Anyu kérte, hogy ne szóljanak arról, hogy itt van, beült a szobába, és ott várt. Mint mesélte, amikor apu szomorúan belépett, észre sem vette, ő meg a félhomályból szólt neki: “Kárcsi, itt vagyok!” Akkor odalépett hozzá, megölelte, és megpecsételődött a sorsuk! Aztán történt még egy különös epizód. Anyunak még odakint volt egy vőlegénye, akit besoroztak, és az offenzíva során eljutott valószínűleg Németországig. Már jócskán vége volt a háborúnak, anyuék mentek az úton, egy szekéren valami élelmiszert cserélni, ahogyan ez akkoriban szokás volt, amikor elhaladtak hazafelé menő orosz katonákat szállító teherautók mellett. Meséli anyu, olyan volt, mint egy lassított felvétel: meglátta a vőlegényét, egyre közeledtek, aztán pakk, ők elindultak hirtelen tovább. Dermesztő pillanatok voltak. Utána anyu írt a mamájának, hogy senkinek ne beszéljen arról, hogy ő itt él Magyarországon. Mondja, hogy nem tud róla. Szerintem eltűntnek is nyilvánították ott hivatalosan.
Nem lehet, hogy ezért nem mert később hazamenni? Mert bonyodalmak következhettek volna?
De, lehet, hogy ez is közrejátszott… Meg talán félt is újra találkozni a gyermekkora helyszíneivel, a családdal? Papáját nem is látta többé. Kiskoromból emlékszem, hogy egyszer valami orosz nyelvű magnószalagot hallgatott anyu, és zokogott. Szerintem az a nagypapám hangja lehetett. Nagymamám háromszor is járt itt. Alacsony, duci, nagyon kemény asszony volt, ahogy rászólt a kutyánkra, az fülét-farkát behúzva kiiszkolt. Inkább három lépést tartó, mint meghitt viszonyban voltak anyuval. Arra emlékszem, hogy ha kapott csokit, azt mindig eldugdosgatta a batyui közé, és vitte haza a kintieknek. Lényegében csak ilyen villanásokra emlékszem belőle. Ha érdeklődtem is olykor felőlük, kevés válasz érkezett tőle. Maradt a nagy köd.
És amikor hallgatott valami Rahmanyinov-zenét, vagy olvasott Puskint?
Courths-Mahlert olvasott, az akkori idők népszerű szerzőjét. Azokon a könyveken tanult magyarul. Persze érzelgősségre nem maradt sok ideje. Amikor megszületett az öcsém, hogy meg tudjunk élni, apám elment tengerésznek, és innentől anyukám itt maradt velünk, és közben tanított a maga maximalizmusával. Lelkizni alig lett volna lehetőség. Meg egyébként is, annak jó része vitákkal, acsarkodásokkal telt el. Ő nagyon “mákács” volt, én is “mákács” voltam, konfliktusaink zöme kibeszéletlen maradt. Duzzogtunk, nyeltünk, túltettük magunkat.
Ő, a maga pedantériájával, hogy fogadta, hogy te színésznő akarsz lenni?
Ez döbbenetes volt számomra. Annyira féltem, hogy csak a felvételi előtti nap szóltam neki erről, mire ő ujjongani kezdett! Akkor tudtam meg, hogy neki is minden vágya ez volt, be is adta a jelentkezési kérelmét Moszkvába, ám a mamája megtiltotta, hogy elmenjen felvételizni. Sőt, az öccsét felküldte a főiskolára, hogy a papírokat is visszakérje! És, miután én mondtam, hogy hova megyek, az első dolga az volt, hogy megírja az anyjának, Ildikóból színésznő lesz!
Akkor mesélt először a gyerekkoráról, hogy lovas szánon ment bálba, hogy leszedte a zongoráról a csipketerítőt, és azt tette a nyakára. Azt is elmesélte, hogy színjátszó szakkörben is fellépett Csehov Medve című darabjában, és nagy elégtételt jelentett számunkra, amikor én ugyanazt a szerepet eljátszhattam később színházban. Anyukám valóban ideális színésznő lehetett volna! Gyönyörű alakja volt, álomszép hangja, korlátlan hangterjedelme. Mindaz megadatott neki, amire én egész pályám során folyton törekedtem.
Meg a másik meghatározó nagy élményem, hogy amikor még stúdiósként először színpadra léphettem a Nemzetiben, persze statisztaszerepben, anyám és nagymamám is ott ült a nézőtéren. Akkor úgy éreztem, hogy ez a nagyon szétzilált, kalandos, hányattatott sorsú család, mint amilyen a miénk most, egy pillanatra, mi hármunkkal, mintha együtt lenne. Sorsaink, civódásaink, durcásságaink, békétlenségeink, kétségbeesett törekvéseink.
Talán akkor még a szeretetünket is ki tudtuk mutatni, mert egyébként e tekintetben is túlontúl szemérmesek, ugyanakkor túlfűtöttek, vehemensek vagyunk. Mindig féltem, hogy ha őszintén elmondanám neki, akkor ott égzengés-földindulás lenne, akkora érzelmek szakadnának fel. Ugyanakkor pedig, mi a csudának ez a folytonos rejtegetés, visszafogás?! Úgyhogy, itt az ideje, és kimondom: szeretlek, nagyon szeretlek, Anyuuuuuuuuuuuu!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
