“A gyerekeim nem tudják, mi van velem. Nem is engedném”
Törékeny, ötvenes nő nyújtja a mézeskalácstésztát, megakad a szemem a bal csuklóján levő szépséges fonott és gyöngyökből fűzött karkötőjén. “Egy óvodás kislánytól kaptam – mondja mosolyogva. – Ő szólított meg az egyik játszótéren. Beszélgetni kezdtem az anyukájával, közben a kislány kérte, hogy lökjem meg a hintát. A végén fogta magát és levette a karkötőket a kezéről, majd nekem adta. Azóta viselem.” A hajléktalanságra terelődik a szó: “Fél éve vagyok ilyen helyzetben – folytatja. – Akkor szakított velem az élettársam. Jól van, mondtam, nem megyek a Dunának, ne félj! Amúgy is optimista természetű vagyok. Ha minden jól megy, januárban egy kertészetben kapok munkát, nagyon örülnék neki, főként mivel eredetileg állattenyésztő, növénytermesztő a szakmám.”
Magdinak vidéken élnek a gyerekei, velük interneten tartja a kapcsolatot. “Nem tudják, hogy mi van velem, a büszkeségem nem is engedné. Amúgy sem szeretném befolyásolni az életüket – mondja, közben szégyenlősen elmosolyodik. – Hiszek benne, hogy szép lassan rendeződik minden. Addig sem járom az utcát. Reggel átmegyek a nappali ellátóba, ott kapok reggelit, kimoshatom a ruháimat, uzsonna is jut, plusz beszélgethetek másokkal. Még nem döntöttem el, hogy mit csinálok szenteste. Lehet, hogy itt leszek, de az is lehet, hogy felmegyek egy baráti házaspárhoz, akik meghívtak vendégségbe.”
“Nagyon szeretném már visszakapni a gyerekeimet!”
Juli lakhatási problémái jóval régebben kezdődtek. Miután meghalt az élettársa, annak fia kitette Julit és három gyerekét az utcára, pedig csak a ház egyharmada volt a nevén. Az asszony ugyan a bíróságra vitte a dolgot, de a per még javában tart, a gyerekei pedig közben intézetbe kerültek. “Muszáj, hogy előbb-utóbb bejussak egy fizetős szállóra, utána szeretnék sikerrel pályázni egy bérlakásra – mondja, miközben megállás nélkül csomagolja a mézeskalácsokat. – Nagyon szeretném már visszakapni a gyerekeimet, akiket egyelőre csak hétvégenként láthatok.” A hétköznapokat Juli sem tölti az utcán. “Nappal legtöbbször alkalmi munkát végzek, takarítok, esténként itt vagyok. Senkinek nem könnyű közülünk. Van, aki az alkoholba menekül, vagy a drogba, nem értem, miért. Nem old meg az semmit. Én is abban hiszek, hogy talpra lehet állni. Közben persze igyekszünk segíteni a másiknak. Elvégre sorstársak vagyunk.”
“Úgy tudom, van három unokám is, látni nem láttam még őket”
Gabi öt éve vesztette el az édesanyja lakását, édesanyja korábbi tartozásai miatt. Felnőtt fiával nem tartja a kapcsolatot. “Kérdeztem, hogy nem bérelünk-e ki közösen egy lakást, de azt mondta, neki Újpest nem jó, ennyiben maradtunk. Úgy tudom, van három unokám is, látni nem láttam még őket. Egy darabig bántott mindez, de mostanra megszoktam, megkeményedtem” – hadarja egy szuszra, közben az ő keze is megállás nélkül jár. Gabi szakmája szerint varrónő, időnként mostanában is dolgozik. Az órabéréről kérdezem, nem akarom elhinni a válaszát. “150 forint – mondja. – Legutóbb ennyire jött ki. Van úgy, hogy épp annyit keresek, amennyi az utazásom díja, de a vállalkozót ez sem érdekli. Tudja, hogy kell a munka, és kihasználja a helyzetem. Kihasználja, hogy az ember inkább ingyen is dolgozik, csak ne kelljen az utcán lennie. Nyáron még csak mindegy, felmegyek a Westend tetőteraszára, de télen?“
| A Podmaniczky utcai női menedékhely egyike azoknak a fővárosi intézményeknek, ahol éjszakára kínálnak fedelet hajléktalan nőknek. Krízisidőszakban összesen 50-en férnek itt el. Délután 5 és reggel 7 óra között lehet a szállón tartózkodni. Az intézmény szociális munkásai vacsorát, mosási, mosakodási lehetőséget, internethasználatot és orvosi ellátást biztosítanak a rászorultaknak. Nem beszélve a beszélgetésekkel eltöltött hosszú órákról, jellemzően a 9 órás villanyoltás után. A dolgozók állítása szerint ők elsősorban nem megmenteni szeretnék a hajléktalan nőket, hanem támogatni addig, amíg ismét önállóak nem lesznek. |
December 21-e hétfő van, kivételesen délelőtt is bent lehet lenni a Podmaniczky utcai női éjjeli menedékhelyen. Fontos nap ez a mai, a hagyományoknak megfelelően a hajléktalan nők a szociális munkásokkal mézeskalácsot sütnek, majd a kész süteményeket egyenként becsomagolják, karácsony előtt egy nappal pedig szétosztják a környék lakói között. A szalagon ez áll: “Kellemes Ünnepeket és Békés Boldog Új Évet kíván a “Rés” Alapítvány Női Éjjeli Menedékhelye!” Az üzenet egyértelmű: csökkenjen a szakadék a hajléktalan emberek és a többségi társadalom tagjai között.
Buzás Endre, a Rés Alapítvány női éjjeli menedékhelyének vezetője
“A hajléktalanságot és az ezzel járó kiszolgáltatottságot nagyon nehéz elviselni, mi ez utóbbin próbálunk enyhíteni – mondja Buzás Endre, a Rés Alapítvány női éjjeli menedékhelyének vezetője. – A munkánk során mi magunk is rengeteget tanulunk. Régebben például amint betért valaki, automatikusan a kezébe nyomtuk a vacsorát. Egyszer azt mondta egy hajléktalan nő, ez nagyon megalázó. Bele sem gondoltunk, hogy valakire így is hathat a segítségnyújtás. Azóta mindig megkérdezünk mindenkit: éhes-e, kér-e enni.”
Az intézményvezető szerint a cél minden esetben ugyanaz; kimozdítani őket, segíteni nekik a továbblépésben, függetlenül attól, hogy mekkora biztonságot jelent nekik az intézmény. “Ideális esetben a nők innen átmeneti szállóra kerülnek, onnan munkásszállóra, a végén pedig ki tudnak bérelni egy lakást. Körülbelül minden tizedik nőnek sikerül teljesen talpra állnia” – mondja.
Szükségük van a szabad, kreatív tevékenységre
“Először 2010-ben sütöttünk a hajléktalan nőkkel mézeskalácsot a környéken élő embereknek – mondja Gaál Renáta, a Női Éjjeli Menedékhely szociális munkása. – 2011-ben észrevettük, hogy azok, akiket bevontunk a programba, már nincsenek itt, vagyis talpra álltak. Azóta a sütés év végi hagyománnyá vált. Egyértelmű, hogy szükségük van rá. Az, hogy valamilyen szabadabb, kreatívabb tevékenységet végeznek, segít kiszakadniuk a napi rutinból. Mindez hatalmas motivációt jelent a továbblépéshez. Több hasonló programunk is van, a másik sláger a színházlátogatás. Ez is, a mézeskalácssütés is nem másról szól, mint a méltóságról. Arról, hogy lehetnek ők akármilyen nehéz helyzetben, ugyanolyan emberek, mint mások, pontosan ugyanolyan vágyakkal, érzésekkel.”
Gaál Renáta, a Női Éjjeli Menedékhely szociális munkása
| A hajléktalan nők számáról pontos adatok nincsenek. A Podmaniczky utcai menedékhelyen tavaly 320-an fordultak meg, nagy részük rendszeresen visszajárt. Többségük 50 év fölötti. A nők túlnyomó többsége abúzus elől menekül el, jellemzően fizikai bántalmazás, szexuális erőszak vagy anyagi kizsákmányolás áldozata. Épp ezért a Női Éjjeli Menedékhely szociális munkásai szoros szakmai kapcsolatot ápolnak a NANE-val. Szintén a nők többségére jellemző, hogy vagy nem tartják a kapcsolatot a családtagjaikkal, vagy ha igen, akkor a bennük levő szégyen miatt titkolják a krízishelyzetüket. |
