A négy dal közben, amelyeket a művész legújabb albumáról, a “Cieli di Toscana”-ról (Toszkán egekről) énekel, egyre-másra pattannak fel székeikről a lelkes rajongók. Pedig ezúttal nem operaáriákról, hanem könnyed olasz muzsikáról van szó. Bocelli a koncert után megköszöni a tapsot, és kedvesen beszélgetésre invitál. Feltelepszik egy magas székre, lábával játékosan harangozni kezd, és arcáról sugárzik a béke. Mintha csak ezt mondaná: “Tessék, itt vagyok. Nincs titkolni valóm előtted!”
Utolsó popalbuma, a Sogno két évvel ezelőtt jelent meg. Mivel foglalkozott azóta?
– Számos klasszikus felvételt készítettem. A Bohéméletet, amelynek nagy sikere volt, olyannyira, hogy az egyik szerepet színpadon is eljátszottam. Mostanában jelent meg tőlem Verdi Requiem-je és a Tosca. Ezen kívül lemezre énekeltem néhány réges-régi áriát, amelyek jövőre lesznek kaphatóak.
Miért tért vissza újra a könnyű műfajhoz?
– Szükségem volt egy kis pihenésre. A hangomnak és a lelkemnek egyaránt. Tudja, a klasszikus zene nagy igényeket támaszt a hangtechnikával szemben. Az sem mindegy, hogyan jelenik meg az ember a színpadon. A kritikusok árgus szemekkel figyelnek. Ez egy mogorva, szigorú világ. Másrészt a közönségem jó része a poplemezeimen keresztül követte a karrieremet, de még nem kísért el a komolyzene birodalmába. Az a szándékom, hogy az új album segítségével elinduljak velük ebbe az irányba.
Talán nem is a pop a megfelelő kifejezés az ön nem-klasszikus muzsikájára. Ezek a gyönyörű dalok mindenki másétól különböznek. Meg tudná határozni őket?
– A meghatározások mindig magukban hordozzák a tévedés lehetőségét. Különösen igaz ez a zenében. Végül is az opera is populáris műfajként indult. A mai zene az ember hangulatait igyekszik tükrözni, a dolgozó, magányos, boldog vagy éppen elkeseredett emberét. Nem tudnám eldönteni, melyik áll közelebb hozzám. A klasszikus zenében az a jó, hogy már meglévő dalokat énekelek, a popzenében pedig azt élvezem, hogy mindig új dolgokat kell kitalálnom. Ilyenkor úgy tekintem a hallgatóimat, mint a gyerekeket. Kíváncsi vagyok, hogy reagálnak.
A CD minden egyes dala az ön hangjára, egyéniségére íródott. Ezek a Bocelli-díj nyertes dalai?
– Részben. Ötszáz, a világ különböző tájairól beérkezett pályamű közül válogattuk ki. Amikor meghallottam egy cseh fiú dalát, olyan izgatott lettem, hogy felpattantam, és azt mondtam: ezt el akarom énekelni! Nem tudtam, sikeres lesz-e, de azt igen, hogy rajta lesz a lemezen. Az volt a célunk, hogy felkutassunk néhány igazán tehetséges, fiatal zeneszerzőt, akik hiába kaptak diplomát a konzervatóriumban, talán soha nem jutottak volna közel a tűzhöz. Még nem felejtettem el, hogy magam is Zucchero Fornaciari, az élő olasz rocklegenda válogatásán tűntem ki először.
A mester akkor ezt nyilatkozta önről: “Bocellinek olyasmije van, amellyel egyetlen más tenorista sem büszkélkedhet: lelke.” Céline Dion is hasonlóan vélekedett, amikor közös lemezükön dolgoztak: “Ha Isten énekelt, akkor azt Andrea Bocelli hangján tette.”
– Céline édes, de tartok tőle, hogy a mi Istenünknek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy énekeljen. Az viszont igaz, hogy a dalnak szívből kell szólnia. Csak így tudja megérinteni az embereket. A hang azonban csak egy adottság, amelyet kemény munkával fejleszteni kell, skálázni, tanulni minimum három órát naponta. Így éri el azt a technikai szintet, amely szárnyakat ad a művésznek. E nélkül a világ valamennyi szíve sem elegendő.
