Szeressetek, olyan rövid az élet!

Te vagy a magyar pasik bálványa. Nem is értem, miért én, és nem egy férfikollégám beszélget veled. Félnek tőled a férfiak?

– Azt hiszem, igen. Azt gondolják rólam, hogy vérszívó vamp vagyok, aki rájuk telepszik. Féltik a szabadságukat! Pedig tévednek. Én, ha szeretek, ezerrel szeretek, és elsősorban szolgálni szeretném, nem leigázni a férfiakat. Az biztos, hogy előbb-utóbb sok leszek nekik. Talán mert engem mindig az érzelmeim és az ösztöneim irányítottak, szenvedtem is miatta eleget.

Akkor mégsem vagy férfifaló?
– Már kinőttem. Nem mondom, volt ilyen korszakom, tizenhat-tizenhét évesen. Éjszakánként diszkóról diszkóra jártam, nagykanállal ettem az életet. Azt hiszem, azért, hogy szeressenek. Szörnyen bizonytalan voltam. Képzelj el húsz kiló súlyfelesleggel! Azért is viselkedtem olyan odaadóan, hogy jobb legyek, mint azok a lányok, akik sokkal csinosabbak voltak nálam.

Mégis rájátszol erre az imázsra. Nem bánt, ha az emberek üresfejű nőcskének tartanak?
– Ugyan! Az vagy, amit a sztárcsinálók faragni akarnak belőled. Én például egy darabig úgy hívtam magam, a “vicces csöcsike”. Pedig valójában ugyanaz a lány vagyok, aki nem mer belenézni a tükörbe, mert csúnyának és kövérnek látja magát. Sokkal több bennem a kislány, mint az emberek gondolnák. De ha szexi nőcskének akarnak látni, akkor olyan leszel. Ha pedig drámai hősnőnek, akkor olyan. Mindenkit belegyömöszölnek egy skatulyába, mert így kerek a világuk.

Nekem mégis úgy tűnt, hogy az Antigonéval, amit nyáron a Gorsiumi Szabadtéri Színpadon játszottál, ki szerettél volna törni ebből a skatulyából.
– Tévedsz. Nem akarok bebizonyítani semmit. Pontosan tudom, mire vagyok képes, és nagyon is megvan a magamhoz való eszem. Ráadásul történt már velem annyi minden, hogy az élet huszonnyolc évesen bölccsé tegyen. Boldog vagyok úgy, ahogy vagyok. Amit az élet nyújt, azt elfogadom, amit nem, azért meg nem bánkódom. Örültem, hogy eljátszhattam az ókori tragikát, s ha csak kétezer ember látta, és azok azt mondják: “Nahát, ez a lány ezt is tudja!”, akkor már nem vagyok elégedetlen. Egyébként bármilyen furcsán hangzik is, igen erős drámai vénám van. Imádok szenvedélyesen játszani, mert a végletek embere vagyok.

Mindent teljes szívedből csinálsz?
– Nem tehetem meg, hogy csalódást okozzak azoknak, akik hisznek bennem. És nagyon szeretek örömet okozni az embereknek. Boldog vagyok, ha odajönnek hozzám, és azt mondják. “Olyan jó volt, annyit nevettünk!” Eddig csak a CSÍÍZ kapcsán gratuláltak, most már a Találkozások című műsorom után is megállítanak.

A férfiak?
– Inkább a nők. Előfordul, hogy azzal szólítanak meg: “Képzelje, szerelmes magába a férjem!” És látom, hogy cseppet sem féltékenyek rám. Sőt. Szeretnek. Talán azért, mert tudják, hogy nagyon mélyről jöttem, és a saját erőmből küzdöttem fel magam idáig. Én nem feküdtem le senkivel azért, hogy elgördítsem az akadályokat az utamból! A szerencsém csak a tehetségemen múlott. Meg persze, azokon az embereken, akik láttak bennem fantáziát.

Tele van veled a média. Ez keveseknek sikerül a pályatársaid közül. Irigykednek rád?
– Lehet, de szerencsére nem ilyen emberek vesznek körül. Egyébként nem értem az irigyeket. Én soha nem kívántam meg mások sikereit, és eszembe nem jutott volna, hogy fúrjak valakit. Gyűlölöm azokat, akik a szemembe mosolyognak, de legszívesebben a hátamba szúrnák a kést. Inkább dolgoznának a saját boldogulásukon. A Vígszínházból sem személyes ellentétek miatt jöttem el. Szeretem azt a társulatot, de színésznőként többre tartottam magam annál, hogy nyolcmondatokat bízzanak rám.

A tévénézők rajonganak érted, de a szakma fanyalog.

– A szakma sznob. De előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy nincs igazuk. Mindig Kulka Jánost említem példának. Egyik este Magenheim doktort alakította a tévében, másnap meg Ványa bácsit játszotta a színházban. Öt perc múlva a kutyát nem érdekelte, miben látta előző este, mert olyan tehetséges, mint a nap. Mindegy, hogy ismernek-e a tévéből, vagy nem. Jónak kell lenni, és kész. Abban viszont van igazság, hogy a népszerűség sokakat kifordít önmagukból. Remélem, nekem sikerül megőrizni magam annak, aki voltam.

Gondolod, hogy elég öntörvényű vagy ehhez?
– Meg kellett tanulnom, hogy édesanyámon kívül csak magamra számíthatok. Nehéz sorsom volt. Budán nőttem fel, ami még jól is hangzana, csakhogy mi egy dohos pincében laktunk. Borzasztó szegények voltunk… Furcsa, ha most visszagondolok rá, mégis olyan szépnek látom! Anyu gyakran elmeséli, milyen megértő gyerek voltam. Elmagyarázta nekem, hogy nincs pénze túró rudira, és én belenyugodtam. Tisztelem a szüleimben, hogy mindig őszinték voltak hozzám… De olyan sok minden történt, amit nem szívesen mesélnék el… Anyuék rosszul éltek, én meg kiegyensúlyozatlan, renitens diák lettem. Képzelj el egy elsős kislányt, kettes magatartással! Gyűlöltem az iskolát, mert nem volt szabad különbözni. Én meg már akkor irtóztam mindentől, ami szabályos, konvencionális.

Igaz, hogy elsőben kirúgtak a gimnáziumból?
– Igen, de csak a második évben, mert kétszer jártam az elsőt. Meghúztak matekból, ám nekem meggyőződésem, hogy rosszul tanították. Különben hogy történhetett volna meg az, hogy amikor később nekiduráltam magam, és két év alatt benyestem a négy év anyagát, kifejezetten élveztem az egyenletmegoldást?

A mamád minden kívánságodat lesi. Már kétszer benézett a szobába, hogy nem vagyunk-e éhesek?
– Fantasztikus asszony, és büszke rám. Ezért is lakom még mindig itthon, és azért, mert mindenben segít. Főz, mos, elolvassa a rajongók leveleit. S mindent meg lehet vele beszélni. Azt hiszem, sok mindent tőle örököltem. Például még akkor is ragaszkodom ahhoz, akit szeretek, amikor az már rég elbánt velem. De nagyon megbocsátó vagyok, mert olyan rövid az élet!