Kedves Soma!
Sokszor olvasom a rovatodat, és azt gondoltam, lehet, hogy te tudsz segíteni.
Nem a párkapcsolatommal van gond (egy éve vagyok boldog házas, babát várunk), hanem a halálfélelmemmel, amely időről időre rám tör, és nem tudok vele mit kezdeni. Nem tudom, normális-e az, ha az ember ennyit gondol az elmúlásra, a halálra. Az a baj, hogy sokszor minden különösebb előzmény nélkül tör rám. Fekszem az ágyban, fogom a férjem kezét, filmet nézünk, és rám jön a „halálpara” (én csak így hívom). Másodpercek alatt bevillannak olyan gondolatok, hogy egyszer nem leszek, és minden megy tovább nélkülem, elfelejtenek, vagy hogy a férjem nem lesz egyszer. Nélküle nem tudom elképzelni az életemet. A legrosszabb az, ha arra gondolok, hogy fiatalon halok meg, és a férjem is túllépne egyszer ezen, és mással élné boldog életét. Nem tudom felfogni, hogy egyszer nem leszek, vagy egy családtagom meghal. Mi lesz a halál után? Semmi? Vége? Ennyi volt?
Másnak is vannak ilyen gondolatai? Az egyik barátnőmnek szoktam csak erről beszélni, mert ő is hasonló cipőben jár. Hogy lehet ezt kezelni?
Remélem, a babámra nincsenek hatással ezek a rossz gondolatok. Igyekszem pozitívan gondolkodni, de ez a „halálpara” nagyon zavar.
Köszönettel:
Melinda
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Melinda!
Nem csodálom, hogy zavarnak ezek az érzések, mert – ahogy írod – igen erőteljesek. Tudat alatt – és sokakban persze tudatosan is – ott van a halálfélelem. Egy bizonyos szintig ez normálisnak is mondható, de az, hogy te ilyeneket írsz, mindenképpen figyelemre méltó. Tehát itt az ideje, hogy elkezdj magadra figyelni, vagyis foglalkozni ezzel a félelemmel. Főleg most, hogy babát vársz. Én is évtizedeket vártam a féreg-csúszómászó fóbiámmal, míg végre elmentem kineziológushoz és pszichológushoz, hogy általuk kigyógyuljak belőle. (És sikerült!) Hat héten át jártam felváltva a szakemberekhez, ennyi időm volt az esőerdőbe indulás előtt, úgyhogy elképesztő intenzitással kellett dolgoznom magamon. Kemény volt, rengeteg szorongást hozott föl bennem, de megcsináltam.
Minden esetben egyéni, hogy mi lehet egy ilyen intenzív halálfélelem oka, és hogyan lehet ezzel a félelemmel szembenézni, és oldani. A mélyben lehet saját születési trauma is (ezt transzlégzéssel is szokták oldani, de várandósan én ezt kissé radikálisnak gondolom), hiszen a saját megszületésünk is egy halál. Véget ér a magzati létállapot, az anyaméh adta teljes biztonság állapota. Épp ezért nagyon fontos, hogyan születünk és szülünk, hiszen ez az egész életutat, személyiséget és a halálhoz való viszonyulást is meghatározza. Azt bizonyára te is érzed, tudod, hogy a tudatos szintnél mélyebbre kell menned, tenned kell magadért!
A múlt heti levelemben » arról írtam, hogy a féltékenység (vagyis a másik elvesztésének a félelme) mögött gyakorta a korai anya-gyermek kapcsolat sérülése áll. Ez érvényes lehet a kóros halálfélelemre is. De mondom, sok más ok is lehet a háttérben, úgyhogy mindenképpen ajánlom (a babád és a háborítatlan szülés lefolyása érdekében is), hogy keress föl szakembert.
Eszembe jutott rólad Petőfi önzése. Ő hasonlóképpen érzett imádott Júliájával kapcsolatban, elvárta volna, hogy a fiatal özvegy egy életen át gyászolja őt, beszárítva ifjú testében-lelkében a vágyat. Ez aztán a „szeretet”! Ha én tényleg szeretek valakit, akkor annak örülök, ha ő boldog, nem pedig annak, hogy az általam fölrakott rabláncot csörgeti. Persze van egy egészséges, holtnak és élőnek kijáró gyászidő, de az élet él és élni akar! Egyetértek Bert Hellingerrel abban, hogy valójában senkinek a helye nem vehető el. Tehát ha bármelyikünk meghal, és a párunk utána választ magának egy társat, ő nem a mi helyünkre kerül, hanem az utánunk jövő helyre, ami csakis az előző kapcsolat véget éréséből való fájdalom által jöhetett létre. Tehát attól, mert egy özvegy talál magának egy új párt, ugyanúgy megtartja emlékében, szívében és az ő életében a neki kijáró helyen az előző kedvesét.
És hogy mi lesz a halál után? Ez évezredek óta minden kultúra, emberi faj egyik fő kérdése. Másfél éve voltam egy pszichológusoknak tartott halálkonferencián, ahol többek között meg lehetett vásárolni a tibeti, egyiptomi, görög, iszlám, perzsa halottaskönyvet. Izgalmas ebbe a sokféle halálfelfogásba betekinteni, teljesen egyéni, hogy ki miben hisz. Nem gondolom, hogy bármely ember is azt mondhatja a másiknak, miben higgyen. Benned pedig már az is egy hatalmas bizonytalanság, hogy azt sem tudod, miben higgy. Én kiskorom óta – még iskolás se voltam – egészen mélyről hiszem a lélek újjászületését, azt, hogy a halál egy másik létállapot, akárcsak az álom. (Vannak kultúrák, amelyek az álmot „kis halálnak” hívják.)
Én biztosan tudom, hogy tudatosan fel fogok készülni a halálomra. Időnként már most foglalkozom vele. Mostanában azt tervezgetem, hogy a temetésemen az általam meghagyott hanghordozóról a saját búcsúbeszédem szóljon a jelen levő rokonoknak, barátoknak, engem búcsúztatóknak. (Már azt is elképzeltem, hogy ahogy közeledik az idő, újabb és újabb CD-k írják majd felül az előzőt, és mindig az utolsó lesz érvényben. Előtte pedig meghagyom, hogy az egészet adják át majd az örököseimnek.) Porszemek vagyunk, jövünk-megyünk, annyi csak egy emberélet, mint egy fa lombhullatása és megújulása. Megpihen egy időre, aztán tavasszal újjászületik. Pontosabban mégsem csupán ennyi. Hiszen az embernek megadatott a szabad akarat, a választás lehetősége, ezáltal gondolatai és tettei fölött felelőssége van. (Különleges létállapot az emberé, ő az összekötő a földi és égi birodalom között.) A halál az élet természetes része, egyik nincs a másik nélkül. Rajtunk múlik, hogy éljük meg. Ezért nagyon fontos, hogy az ember tudatosan fölkészüljön az elmenetelére, mert szerintem ezzel is befolyásolhatja az ottani állapotát.
| Tipp: Vállunkon hordani a halál madarát |
Ha ennyire félsz a haláltól, akkor kezdj el vele szembenézni! Hiszen a félelem a „kapu őre”! Amitől félünk, azzal szembe kell nézni! A Magyar Hospice Alapítványnak is rengeteg ilyen témájú könyve van, kezdd el tanulmányozni a különféle halálfelfogásokat, hogy megtaláld azt, amiben hiszel. Túl leszel majd ezen a parán is, hiszen minden mulandó, csak a változás örök.
Soma Mamagésa
