Reménytelenül szürke az ég, szemerkél az eső, egy szóval pocsék az idő, amitől az embernek az életkedve is elmegy. De nem Daninak, aki ilyenkor rendszerint előhúzza a gumicsizmáját, és addig nyaggat, míg ki nem megyünk pocsolyázni. Ahogy a háztömb körül körözünk, és 2,5 éves kisfiam tócsákba ugrálva, hangosan visong, az én kedvem is egy csapásra felderül.
Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy amit ilyenkor csinálunk, az tulajdonképpen a slow parenting. A Nevelj lassan! mozgalom lényege ugyanis, hogy a gyerek számára elegendő időt és teret hagyunk arra, hogy a gyermeki lét minden szépségét megélje. Ez persze nemcsak neki jó, mi, szülők is profitálhatunk ebből, már ha hajlandóak vagyunk kicsit más, gyermeki szemszögből szemlélni a világot.
A gyerek az itt és mostban létezik
A slow parenting, nem arról szól, hogy reggel fél 8-kor, amikor már mindenki késésben van, zenben ülünk a szoba közepén.
Ezt már Kádár Annamária, pszichológus mondta a Slow Budapest előadássorozatának évadnyitó, slow parentingről szóló előadásán. Ahogy a világ felgyorsult körülöttünk, és benne mi felnőttek folyton csak rohanunk, úgy a gyerekeinket is egyre inkább erre a tempóra próbáljuk beállítani. „Pedig a gyermek hét éves koráig „Isten tenyerén” él, nem érti a világ fékevesztett tempóját, nem érti, mi az, hogy sietni, mi az, hogy késni, ő az itt és mostban létezik”- mondja a pszichológus.
Egy átlagos gyereknek az utóbbi években napi másfél órával lett kevesebb a strukturálatlan szabadideje.
Pedig ez az az időszak a nap során, amikor a gyerek látszólag semmi különöset nem csinál, a háttérben azonban fontos dolgok zajlanak, például ilyenkor dolgozza fel magában az esetleges konfliktusait. Mi pedig mit teszünk, betáblázzuk a napjait különórákkal, gyakorló feladatokkal, fejlesztő játékokkal igyekszünk a jövőbeni karrierje alapjai már most lerakni. Pedig sokkal hasznosabb lenne, ha csak hagynánk játszani, vagy épp semmit sem csinálni. Az édes semmittevés persze nemcsak a gyerekekre, a felnőttekre is pozitív hatással van, a kreatív ötletek is gyakran épp ezekben a percekben születnek meg. Kádár Annamária épp ezért javasolja, hogy legyenek olyan szabad hétvégéi a családnak, amikor nem megyünk sehová, nem tervezünk semmi különöset, inkább adunk magunknak két napnyi valódi szabadidőt, amikor a lelkünk is utolérheti rohanó testünket.
Részlet a Sráckor c. filmből
Egyperces mesék helyett
Carl Honore kanadai újságíró egy repülőtéri üzletben pillantotta meg először az Egyperces esti meséket. Rögtön úgy érezte, ezt a könyvsorozatot neki találták ki. Hisz soha nincs elég ideje a mesélésre, ezekkel a mesékkel viszont minden gondja megoldódna Aztán rájött, hogy mekkora hiba lenne, ha még az esti mesék is az életét egyébként is jellemző őrült rohanás jegyében telnének el. Többek között ez az élmény is inspirálta a 2004-ben megjelent A lassúság dicsérete című könyve megírására, mely azóta is a slow mozgalom egyik alapművének számít.
A gyerekek életében a rítusok, kis szertartások, mint például a meseolvasás, biztos kapaszkodót jelentenek.
Hogy ezek a rítusok mikor vannak és milyenek, az persze minden családnál más, hisz mindenki más ritmusban éli az életét. Van, ahol még a rohanós hétköznapokon is meg tudják valósítani azt, hogy együtt reggelizzenek, máshol inkább csak este van arra lehetőség, hogy együtt legyen a család. A rítusok lehetnek például közös étkezések, gyertyagyújtás az asztalnál vacsora előtt, meseolvasás, mondókázás, vagy az hogy este mindenki elmeséli, mi történt vele aznap.
A kisgyerekek életében a mesélés különösen fontos, hisz ilyenkor tanulják meg a belső képalkotást, de a „mese le is csendesíti és összerendezi körülöttünk a világot.” Ráadásul a bizalmas serdülőkori beszélgetéseknek is ezek a kisgyermekkori történetmesélések ágyaznak meg. Kádár Annamária szerint az is nagy probléma ma, hogy túl sok külső képpel árasztjuk el a gyerekeket. Szerinte az óvodás kor alatti gyermekek napi 20 percnél többet ne tévézzenek, mert a túl sok képi élmény negatívan hat a teremtő fantáziájára.
Mindenki ismerje meg a saját történetét
Egy három évesnél fiatalabb gyermek életében különösen fontos az is, hogy elmeséljük újra a gyermek napját, hisz az ő fejében, mivel ekkor még nincsenek emlékei, a szülők történeteiből fog majd összeállni életének ez a szakasza.
Kutatások is igazolják, hogy azoknak a gyerekeknek, akik ismerik a saját és családjuk történetét, sokkal nagyobb az önbecsülésük.
A legtöbb családnál az első gyerek első életévét nagyon alaposan dokumentálják, az első mosolytól, az első kiejtett szavakig, aztán később már valahogy alábbhagy a lelkesedés. Pedig egy fiatal felnőtt számára kevés szebb ajándék van, mint saját életének addigi története. Ha nincs időnk minden nap lejegyezni a történéseket, szánjuk rá havonta egy órát, és írjuk le, mindenképpen kézírással, az adott hónap történéseit. Ez nekünk is jó lesz, hisz mi magunk is megéljük újra ezeket, nem beszélve arról, hogy bármennyire is szeretnénk, nem emlékszünk mindenre, és előbb-utóbb a történetek összefolynak a fejünkben.
Részlet a Sráckor c. filmből
Túl sok tárgy
Kezdetben, ha a vidéki nagyszülőkhöz utaztunk, mindig telepakoltuk az autót játékokkal, nehogy véletlenül unatkozzon a gyerek. Aztán, amikor rendre úgy jöttünk vissza, hogy a játékos táskából semmit nem vettünk ki, és úgy pakoltuk azt vissza, ahogyan elvittük, rájöttünk, hogy semmi szükség erre. Mert Dani remekül elvan egyébként is, sokkal jobban élvezi, ha a nagypapájával célbadobó versenyt rendeznek a fáról lehullott almákkal, ha segíthet nagymamájának a sütemény sütésben és a virág locsolásban, vagy Lili kutyával szaladgálhat a kertben.
Kim Jon Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvének is ez az egyik alapállítása; túl sok játékkal vesszük körül gyerekeinket.
A túl sok kacat azzal jár, hogy túl kevés idő és figyelem jut a világ felfedezésére.
Vagyis ennyi holmi, ami manapság egy átlagos gyermek körül van, iszonyatos túlterhelést jelent érzékszervei számára, és nem marad ideje arra, hogy egy-egy dolgot alaposabban is felfedezzen.
Payne, akit egy időben, csak „szemeteszsákos dokiként” emlegettek lakóhelyén, ha egy figyelemzavaros, „nehezen kezelhető” gyerekkel foglalkozott, a probléma megoldásához a család életének egyszerűsítésével kezdett hozzá, mert véleménye szerint, „a nyugalom megteremtésével, a viselkedés is nyugodtabbá válik.”
Első lépéseként a gyermekszobát vette kezelésbe, és a játékhegyek méretét alaposan lecsökkentette.
Payne tapasztalatai szerint, minél komplikáltabb, egyértelműbb egy játék, annál inkább megfosztja a gyermeket saját képzelőerejének használatától. Épp ezért a megmaradó játékok közé a kedvenc plüssök és kreatív alapanyagok (festékek, zsírkréták, gyurmák) mellett, főleg egyszerűbb játékok, például építőkockák, homokozó játékok, labdák, kis edények, babák, babaházak kerülnek. A többi játékot elrakják, és egyfajta játékkölcsönzőként, csak úgy lehet onnan kivenni újabb játékot, ha a helyére betesz a gyerek egy másikat.
Ahogy a fenti példák is mutatják egyáltalán nem lehetetlen küldetés a minőségi szülő-gyermek kapcsolat kialakítása, még a felgyorsult 21. században sem. Csak egy kicsit csökkentenünk kell a ránk és gyerekeinkre zúduló információk és a bennünket körülvevő tárgyak mennyiségét, néha megálljt kell parancsolnunk magunknak, és persze ki kell kapcsolni a kütyüket. Helyette nézegessünk inkább a bárányfelhőket és ugráljunk együtt a pocsolyákba.
