Miért kezdted el kutatni a félelem érzését?
Elég sok háborús zónában jártam, amikor külpolitikai újságíróként dolgoztam, a félelemkezelés a munkám része volt. A legtöbb ember ráadásul arra volt kíváncsi, hogy hogy lehet az, hogy én nem félek. Amikor erre azt válaszoltam, hogy dehogynem, én is félek, csalódottságot láttam az emberek arcán. Mintha elloptam volna egy illúziót. Elkezdett érdekelni a téma, hogy miért akarják ezt hinni, és hogy is állok én a félelemmel.
Korábbi riportfilm-sorozatomban, a Bábelben is nagyon sok olyan történetet mutattam be, amelyek szereplői egy félelemmel teli, iszonyatos helyzetből álltak fel, de ezt az előnyükre tudták fordítani. A történeteim talán segíthetnek az embereknek abban, hogy a saját félelmeiket új perspektívából lássák. Ezért írtam meg a Félj bátran! című könyvem.
A könyvedben a félelem gyakran kifejezetten pozitívan jelenik meg. Hogy lehet ez?
A félelem egy negatívnak tekintett érzelem, pedig egy jó iránytű is, megmutatja, merre van még dolgunk. Ha elindulunk abba az irányba, felfedezhetünk olyan képességeket magunkban, amelyekről eddig nem tudtunk. Nem véletlen, hogy az evolúció nem törölte ki belőlünk ezt az érzést. Ilyenkor minden porcikánk arra összpontosít, hogy egy helyzetet túléljünk, megoldjunk, és képesek legyünk átlépni fizikai és pszichés határainkat is.
Fotók: Leéb Ádám
Mi kell ahhoz, hogy a félelem ne a legrosszabbat, hanem a legjobbat hozza ki belőlünk?
Sok múlik azon, hogy észrevesszük, tudatosítjuk-e, ha félünk. Sokszor előbb reagálunk, mint hogy tudatosítanánk, és ilyenkor egy szituáció pánikreakciót szülhet. Vagy épp nem akarjuk elfogadni, hogy félünk, és azért reagálunk az értékrendünkkel ellentétesen. Pedig ha elfogadjuk, hogy félni tök normális dolog, akkor van esélyünk az értékrendünk szerint cselekedni, és a félelmet hajtóerőként tudjuk használni.
Hogyan lehet kezelni a félelmet?
A félelem kezelése elsősorban az önbizalomból és a magunkba vetett hitből táplálkozhat, hogy képesek vagyunk megoldani egy helyzetet. Ehhez pedig sikerélményekre van szükség. Miért hinnénk el magunkról, hogy képesek vagyunk kezelni egy helyzetet, ha még a közelébe se merészkedtünk? Ha megoldjuk valahogy – és lehet, hogy nem elsőre –, elkezd felépülni a hit magunkban, hogy meg tudjuk oldani a nehézségeket. Ezért fontos, hogy a saját képességeinket fejlesszük, és azt mondjuk: fogalmam sincs, hogy mi fog történni, de bízom magamban. Abban, hogy bármi adódik, meg fogom tudni oldani a helyzetet.
Mit tettél, teszel, amikor félsz? Van-e valamilyen rituáléd?
A „helikopter-perspektíva” nagyon sokat segít nekem. Ahogy elkezd izzadni a tenyerem, vagy megjelennek bizonyos gondolatok a fejemben, elkezdem figyelni magam, tudatosan. „Oké, most félek, nézzük, mit tudunk kihozni ebből a helyzetből.” Ha kicsit eltávolodom a szituációtól, és kívülről nézem, az mindig segít. Arra gondolok, mit tanácsolnék magamnak, ha a legjobb barátomtól hallanám ezt a történetet.
Hol lennél most, ha még mindig tudósítanál?
Nem tudom elképzelni, hogy a kislányom, Neda mellett háborús terepre menjek. De ha nem lenne gyermekem, biztosan visszamentem volna Líbiába, megnézni, hogy mi történt, mióta 2011-ben a felkelés elejéről és végnapjairól is tudósítottam. Bár mindig megfogadom, hogy soha többet, talán ötödször is visszamennék Afganisztánba is. De nem azért, hogy hírműsoroknak készítsek anyagot, hanem legfeljebb azért, hogy dokumentumfilmet forgassak néhány témában.
Mennyire fontos az intuíció?
Háborús terepen sokszor félre tud vezetni, amikor összekeverjük az aggodalommal. El kell dönteni, hogy az ösztönünk súgja, hogy ne tegyünk meg valamit, vagy ez csak a szorongás. Az ilyen helyzetekben kinyitja az ember az érzékeit, folyamatosan résen van, muszáj százszázalékosan jelen lenni, hogy jó döntéseket hozzon. Volt egy emlékezetes eset – egyszer sikerült elintéznem, hogy interjút készítsek egy fontos egykori afgán vezetővel. Nagyon készültem a beszélgetésre, de aztán egymás után jött néhány aggasztó dolog – például az afgán titkosszolgálat felhívott a magyar mobilomon, és figyelmeztettek, hogy ne menjek. Teljesen abszurd volt a szituáció, hogy egyáltalán hogyan tudtak a találkozóról, és honnan szerezték meg a számom. Én ennek ellenére először nem akartam lemondani a forgatást, de aztán jött egy nagyon baljós érzésem, ráadásul nemcsak nekem, hanem az operatőrnek is, aki csak ekkor mondta el, hogy előző éjjel óta gondolkozik, hogy elmondja-e, milyen furcsa, figyelmeztető álma volt. Leültünk, átrágtuk a dolgot. Korábban nem nagyon volt ilyenre példa, mert ha bármilyen lehetőség jött, mentünk és csináltuk, leforgattuk. De ezúttal elbizonytalanodtunk. Végül kértünk tanácsot néhány helyi embertől, akiknek adtunk a véleményére. Az lett a vége, hogy lemondtuk a találkozót. A mindennapi életben amúgy hajlamos vagyok mindent ötször átrágni, terepen ezt nem lehet megtenni, ott gyors, hatékony, precíz döntéseket kell hozni. És a legrosszabb döntés, ha nem döntünk.
Mik a legnagyobb félelmeid anyaként?
Hogy jelen tudok-e lenni. Hogy a mindennapi kihívások, munka, gondok, az állandóan csörgő telefon ne szippantsanak ki a jelenből, amikor a kislányommal vagyok. Hogy ne érezzem azt húsz év múlva, hogy bárcsak jobban tudtam volna rá figyelni. Erre nap mint nap emlékeztetnem kell magam.
Az én édesapám afrikai, és a menekültválság óta a kíváncsiság mellett félelmet is látok az emberek tekintetében, ha rám néznek. Téged hogy érint mindez?
Szemtől szemben nem tapasztaltam ilyet, bár tény, hogy a külsőm alapján szerintem nem egyértelmű, hogy félig szíriai vagyok, aki pedig ismer, az tudja az egész történetemet. Virtuálisan ugyanakkor nagyon sok rasszista, gyűlölködő megnyilvánulást kaptam, és kapok a mai napig én is. Ezek teljesen megdöbbentenek, hiszen korábban inkább csak kíváncsiságot és érdeklődést váltott ki a származásom. Mindez rendkívüli módon elkeserít, főleg abba belegondolva, hogy milyen légkörben fognak felnőni a gyerekeink. A rasszizmus, az előítéletesség mindenkire visszahat, ilyenkor nemcsak azok érintettek, akik célponttá válnak, hanem egy egész társadalom jövőjét meghatározhatja. Ezért dühít, ha bárki nem tompítani próbálja az előítéleteket, de még mesterségesen rá is erősít.
Alapvető félelmek aktiválódnak ilyenkor…
Az embereket amúgy is sokkolja az, ami a világban történik. A menekültválság, a terrorizmus azt a benyomást kelti, hogy egyre kiszámíthatatlanabb világban élünk, egyre nehezebben tudjuk irányítani, ami velünk történik, és sokan a körülmények áldozatának érzik magukat. Ugyanakkor talán még sosem volt ennyire kiszámítható az életünk.
A félelemmel való manipulálás egyébként nem új dolog, évezredek óta működik. Ami viszont megváltozott, az a technológia, és az, ahogyan a modern eszközökkel képesek elérni és befolyásolni az emberek mindennapjait. Ez teszi rendkívül veszélyessé ezt a mostani helyzetet.
Mi lenne a megoldás?
Az előítéletekkel való szembeszállás egyetlen módja a személyes kapcsolódás, kontaktus. De az emberek egyre inkább bezárkóznak, és nem akarnak tudomást venni arról, ami odakint történik. Egy óriási szakadék tátong a fejlett és a fejlődő világ között, és várható volt, hogy ez egyszer vissza fog ütni. A kényelem és luxus fenntartásához, amiben élünk, más országokat évszázadok óta kizsákmányolnak. Van, ahol nők, gyerekek, férfiak rabszolgaként dolgoznak, ami összefüggésben van azzal, hogy mi megtehessük, hogy néhány évente új mobilt vegyünk, hogy divatos, de viszonylag olcsó ruhákat vásárolhassunk, vagy olyan épületekben éljünk, amelyekben ki tudjuk zárni az időjárás viszontagságait. A világ nagy részén ez nem adatott meg. Erre a mi válaszunk az, hogy még jobban izolálni akarjuk magunkat, mintha nekünk ez mind járna, mindenki más meg kezdjen a helyzetével azt, amit akar.
Arra lenne szükség, hogy elinduljon a párbeszéd ahelyett, hogy skatulyázunk és címkézünk. Az egész menekültkérdés sokkal komplikáltabb annál, mint hogy miért nem szeretik „őket” bizonyos emberek, és miért támogatják „őket” mások. Ez sokkal árnyaltabb kérdés.
Milyen félelmekre építenek a terroristák?
A legtöbb szorongást az emberekben a kontrollhiány, az információhiány és a bizonytalanság okozza. Próbálunk az állandóságba kapaszkodni és külső tényezőkben keressük a biztonságot. Csakhogy ez nem működőképes, mert a biztonságérzetünket csak belül tudjuk megtalálni. A terroristák a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzésére játszanak. A céljuk pontosan az, hogy félelmet keltsenek, előítéleteket szítsanak, mi pedig bedőlünk ennek. Ami újabb kirekesztéshez és identitásválsághoz vezet, és a szélsőségesek malmára hajtja a vizet.
A hétköznapjainkban is jelen van a félelem. A #metoo mozgalom is felhívja a figyelmet arra, hogy gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor okkal félünk. Mit tehetünk?
Legyünk azok, aki odamegyünk, ha azt tapasztaljuk, hogy valakit bántanak. Ne vegyük természetesnek ezt, és ne nézzük el. Ne az áldozatot hibáztassuk. Sokszor félünk konfrontálódni, beleállni helyzetekbe még akkor is, ha nincs nagyon tétje, mert azt gondoljuk, hogy akkor kitűnünk a tömegből, kilógunk a sorból, akkor ránk szegeződnek a tekintetek. Evolúciósan kódolt az ember arra vonatkozó igénye, hogy egy közösség része legyen, ezért sok mindenre képes, hogy benne is maradjon ebben a közösségben. De tudni kell, hogy mikor kell szót emelni az esetleges megvetés ellenére. Nagyon becsülöm azokat, akik kinyitják a szájukat.
Mi lesz a következő projekted?
Még nem tudom, de például a félelem témakörében szívesen készítenék egész estés dokumentumfilmet is.
