Tíz évvel ezelőtt interjúztunk utoljára első könyve, A hamvaimból megjelenése, és a rákból való felgyógyulása után. Nagy volt körülötte a zaj minden értelemben. A sokadik interjúját adta, kedvenc budai étterme pedig zsúfolásig megtelt, figyelnem kellett, hogy halljam minden szavát. Ma egészen más közegben fogunk találkozni: Budapesttől messze, egy távoli faluban.
Az eltelt évek alatt hat könyvet írt, két éve pedig újra szembe kellett néznie a betegséggel, és – ahogy ő fogalmaz- végül hazatalált. Arra voltam kíváncsi, hogyan látja ma ezt a nőt, aki tíz évvel ezelőtt ült velem szemben, és ki lett belőle.
Miközben jöttem hozzátok a hosszú úton, azon gondolkoztam, ez valóban vidékre költözés. Emlékszel arra, amikor megfogalmazódott benned, hogy vidéken szeretnéd folytatni?
Budán éltünk, amikor 2024-ben újra visszatért a tumor, ismét kemoterápiát kaptam, illetve többször operáltak, és egyszerűen szűknek éreztem a teret, amiben laktunk, meg a közeget is, ami körbevett. Közben Viktorral rengeteget jártunk a szüleihez, ahol olyan erős a családi összetartás, amilyenre mindig is vágytam. Ott született meg bennem először az érzés, hogy milyen jó lenne vidéken élni, és hogy talán ez a változás is kell ahhoz, hogy újra békét találjak önmagamban.
Volt hova visszanyúlni, milyen lehet vidéken élet. A Míg a halál nem választ című könyved is egy tiszalöki emlékkel indít.
Életem legidillibb szakasza a gyerekkorom volt: a tiszalöki miliő, a nagyapám kertje, a fóliasátor, amit annyira imádtam. A szüleim válása előtti időszak egy olyan része az életemnek, amire jó visszaemlékezni, tulajdonképpen az utolsó paradicsomi állapot.
Fotó: Leéb Ádám
Nem tartottál attól, hogy a gyermekkori, vidéki idillt megszépítette az idő, és más lesz a valóság?
Biztos voltam abban, hogy mindez újraélhető, újrateremthető. Amikor beléptem ide, és megláttam a kertet, a hegyeket a háttérben, majd magát a házat, mélyen a szívemben tudtam, hogy itt kell élnem. Az is szempont volt, hogy a szüleinkhez közelebb legyünk.
Azonnal láttam, melyik falat bontjuk ki, hova kerül majd új ablak, melyik térből mi lesz, milyen színek vesznek majd körül, az egész ház már akkor összeállt a fejemben.
Öntudatlanul teremtettem újra a gyermekkori idillt a konyha színeiben, a kockás terítőben, különböző tárgyakban és hangulatban, amik mostanra körbevesznek.
Hogy megy a beilleszkedés?
Ez egy teljesen másfajta élet, mint amilyen a fővárosi volt, más az emberek rezgése is. Amikor beköltöztünk, második napon átjött a szomszédunk, és hozott egy tucat házi tojást, kedvesek, köszönnek, megkérdezik, hogy vagyok, közben pedig mindenki a saját dolgával foglalkozik. Itt egyszerűen él mindenki, nyugalom van és béke. Bár még nem vagyok aktív tag a faluban az állapotom miatt, eljön majd ennek az ideje is.
Szentesi Éva
Íróként és publicistaként vált ismertté, első könyvében, az A hamvaimból című kötetben saját daganatos betegségéről írt. Az elmúlt években hat könyve jelent meg, miközben a nyilvánosság előtt is sokat beszélt a rákbetegségről, a gyógyulásról és a beteg–orvos kommunikáció fontosságáról. Legújabb könyvében, a Míg a halál el nem választ című kötetben eddiginél személyesebben mesél gyerekkoráról, családjáról és az önismereti útjáról.
Az Instán kitettél egy képet. A fotón az ablakod előtt állsz, és arról írsz, hogy levágattad a hajad. Idézlek: „levágattam a hajam, amit nem akartam, mert azt gondoltam, ha hosszú újra, az az élet, és féltem attól is, hogy a rövidben a halálon túl ott a régi énem, amit rettegtem látni, majd a végén megküzdöttem ezt is……most sokkal könnyebb.” Ez azt jelenti, hogy már nem vagy annyira szigorú a korábbi karcosabb éneddel, mint ahogy írsz róla a könyvedben?
A terápiámon értettem meg, hogy azért akartam sokáig hosszú hajat, mert amikor parókát hordtam a kezelések alatt, mindenki azt mondta, mennyivel lágyabb, nőiesebb vagyok hosszabb hajjal. Valahogy azt éreztem, így nem kell annak az embernek látnom magam, aki a betegség előtt voltam, és akitől mindig is távol akartam kerülni.
Mostanában kezdem megérteni, hogy a régi énemet közel kell engednem magamhoz, nem utasíthatom el az életem, önmagam egy részét. Még persze nem tartok a folyamat végén, de most ezen dolgozom.
Ezek nem könnyű folyamatok, ahogy az sem lehetett az, hogy levesd a keménység álarcát, hogy szembenézz és dolgozz magadon. Mi volt a fő indikátora az önmunkádnak?
Olyan agresszíven és hirtelen tért vissza a rák, hogy egyszerűen azt éreztem, változtatni kell azon, amire csak lehetőségem van.
Szembe kellett néznem azzal, hogy hol tartok a saját életemben, és egyáltalán mire vágyom. Tényleg azt akarom, hogy véleményvezér legyek, vagy influenszer? Hogy olyan közegben mozogjak, ami valójában nem épít? Tényleg ettől leszek boldog? A válaszok nem jöttek azonnal, de szerencsés alkat vagyok, képes vagyok beleállni a fájdalmas munkába is.. Ebben persze segít egy szakember, akit Máté Gábornak köszönhetek.
A könyvedben sokat írsz arról a dühről, ami már középiskolás korod óta benned volt, és ami a diagnózisod után még erősebb lett. Szerinted ennek köze volt az édesanyáddal való kapcsolatodhoz?
Persze, sőt. Ahhoz is köze van az anyámmal való kapcsolatomnak, hogy milyen volt a férfiakhoz való viszonyulásom. Hogy egyáltalán volt-e esélyem működő párkapcsolatra. Sokáig azt gondoltam, hogy ilyesmire alkalmatlan vagyok, illetve alkalmatlan vagyok anyának, vagy arra, hogy bárki méltónak találjon a párjának.
Az elhagyó anya képe súlyos teher, amivel évtizedek óta küzdök, és terápia nélkül sokáig fel sem merült bennem, mennyi mindent működtetett bennem ez a minta.
Emiatt soha meg sem fordult a fejemben, hogy anya legyek, és talán most vagyok életemben a legközelebb ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam képzelni magam ebben a szerepben, de a körülmények már nem adottak ehhez.
Fotó: Leéb Ádám
Ezek nagyon kemény felismerések, átkeretezte benned azt, ahogy az édesanyádhoz viszonyultál?
Az anyámmal való kapcsolatom örökké nehéz marad, az igazi nagy traumám az ő döntései okozták, és ezt a könyvben sem hallgatom el. Ugyanakkor elvehetetlen tőle, amit az első gyógyulásom idején végigcsinált mellettem. Akkor anyám volt a fő támaszom, aki a végsőkig küzdött a gyógyulásomért, és sikerrel is járt. A terápia során rájöttem viszont, lehet úgy is szeretni valakit, hogy nem biztos, hogy mindent meg tudsz bocsátani neki. Akkor sem, ha már nem él.
Az édesapáddal is formálódott a kapcsolatod?
Amikor kezdődött az új kemoterápia, rettegtem, hogy olyan nehéz lesz mint tíz évvel ezelőtt, hiszen ugyanazt a gyógyszert kellett megkapnom. A professzorom (Prof. Dr Bodoky György, a szerk.) próbált megnyugtatni, és érdeklődött, ki fog kísérni ezen az úton, ugyanis fontosnak tartja a gyógyulásban azokat a személyeket is, akik a beteg mellett vannak. Viktort ismerte, anyámról tudta, hogy nem él. Amikor apámról kérdezett, és elmeséltem, hogy nem igazán szoros a kapcsolatunk, javasolta, hogy keressem fel, és amennyire tudom, próbáljam meg rendbe tenni a viszonyunkat, én pedig ezért is hálás vagyok neki. Apával mostanra aktív és szeretetteljes a kapcsolatunk, sokat segített a házunk felújításában is, hamarosan meglátogat bennünket, és tervben van, hogy ő is a falunkba költözik, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
Az új könyvedben írod, hogy a párkapcsolatotok gyakorlatilag rögtön mélyvízben kezdődött, és az egészségi állapotod miatt, később is kijárt a nehézségekből. Szerinted mi az, amitől nemcsak kitartottatok egymás mellett, hanem ma is élvezitek egymás társaságát?
Azt hiszem épp most vannak a sokáig elmaradt mézesheteink. Mi azért tudtunk együtt maradni, mert régóta ismerjük egymást, a kapcsolatunk ugyan csak öt éve kezdődött kritikus időszakokkal, de majdnem húsz éve vagyunk közeli viszonyban. Igazán és mélyen szeretjük és ismerjük a másikat, a sok kihívás pedig nem széthúzta ezeket a szálakat, hanem tovább erősítette. Ő ismer a legjobban a világon, egy fél rezdülésemből tudja, mi jár a fejemben, zseni abban, ahogyan figyel rám, ugyanazokat a dolgokat szeretjük (kivéve a foci,) ugyanolyan miliőben nőttünk fel, ugyanazok a dolgok ismerősek, és az sem utolsó ok, hogy imádom a családját.
Egy korábbi interjúdban beszéltél arról, hogy volt idő, amikor úgy érezted, akkor vagy a leginkább szerethető, amikor beteg vagy. Ezt most is így látod?
Ez talán a gyógyulás egyik legkeményebb része. Még két évvel ezelőtt, amikor visszatért a tumor is meg voltam győződve erről. Ebből kilépni rendkívül nehéz, de sokat segített, hogy zárttá tettem a blogomat, nem dolgozom már magazinoknak, és nem olvasok nyilvános kommenteket, illetve van egy szuper olvasóközönségem. Idő kellett hozzá, hogy a szeretetet végre ne a szenvedéssel azonosítsam.
Pár éve hátrébb léptél a véleményvezér titulustól. Ennek mi volt a fő oka?
Egyre kényelmetlenebb volt maga a szereplés, egyre több örömömet leltem abban, hogy kevesebbet mutatok meg magamból, illetve szenvedtem attól, hogy mindenki elmondja rólam a véleményét, mindenki gondol rólam valamit, amitől nem tudom magam megvédeni, és nem tudom elmondani, hogy ez nem így van.
De rájöttem, ha közben én is folyton véleményezem valamit, vagy valakit, és ha én is ezt csinálom, akkor miért várom azt, hogy mások ne tegyék ugyanezt velem?
Ekkoriban mondtam fel a WMN-nél, az írást is abbahagytam egy időszakra, háttérmunkásként kezdtem dolgozni, azt gondoltam, így majd jobb lesz az életem, de hamar rájöttem, hogy az is tévút volt.
Milyen jó, hogy ez így alakult, mert így tudunk beszélgetni az új könyvedről, amit egyszerre volt nehéz letenni és olvasni. Érzelmileg megterhelő olvasmány, még annak is, aki teljesen kívülálló. Írni is nehéz volt?
Életem legnehezebb munkája. Képtelen voltam folyamatosan a szöveggel foglalkozni: volt, hogy hetekre félre kellett tennem. A szerkesztőm is hasonlóan dolgozott vele, maga a szerkesztés része is nehezebb volt a téma súlya miatt.
Fotó: Leéb Ádám
Voltak fejezetek, amiknek újra és újra neki kellett futni?
Hogyne. Nehezítette a helyzetet, hogy jelen időben írtam, egyes szám első személyben, így még annyi távolságot sem tudtam tartani, hogy az eseményeket a múltba, vagy egy elbeszélőre helyezzem át.
A betegségemmel kapcsolatos emlékek egy részét, főleg ami sok szenvedéssel járt, egyszerűen törölte az emlékezetem, és konkrétan puskáznom kellett az első könyvemből, meg régi cikkeimből hozzá. A szerkesztőmmel próbáltunk egyfajta egyensúlyt találni, hogy a könyv ne csak a betegségről, a testi és lelki szenvedésről szóljon, hanem az útról, amit bejártam. Sokáig úgy hittem, ez a könyv az első diagnózissal kezdődik, de hiányérzetem volt, és írás közben jöttem rá, hogy a gyerekkoromtól kell elmesélnek ezt a történetet.
Ahogy te is mondtad, tévút volt a gondolat, hogy írás nélkül írj. Mit jelent számodra ma az írás?
A lényegem része. Jelenti az életben maradást, a terápiát, hogy miatta folyamatosan figyelem a világot. Bárhol vagyok, gyűjtöm a történeteket, figyelem az embereket, jegyzetelek – fejben vagy papíron, és érzem, hogy bizonyos részletekből egyszer majd születik valami. Ez egy csodás játék, és egyetlen pillanatát sem érzem munkának.
Nagyobb ajándékot el sem tudok képzelni ennél, hogy abból élek, amit szeretek, és ami egyben gyógyít is.
Másoknak is ajánlom az írást, mint terápiát, nem kell hozzá közönség sem. Anno ösztönösen kezdtem írni, az első diagnózistól, és tényleg működik az, hogy terápiaként is hasson.
Az eggyel korábbi, A mai naphoz nincsenek emlékeim című kötetedet egyfajta lezárásnak szántad, szeretted volna a rákot és az arról való kommunikációt hátra hagyni. A publikálás előtt azonban kiújult a betegséged. Azóta hogyan viszonyulsz a rákedukációs szerephez?
A jövőben olyan felkéréseket szeretnék elvállalni, ahol a saját tapasztalataimmal hozzájárulhatok a rákbetegek ellátásához – például a beteg–orvos kommunikáció javításához –, és szakemberekkel beszélgethetek ezekről a témákról. Ha az egészségem engedi, ilyen szerepléseket szívesen vállalok. Emellett továbbra is írok a blogomon arról, mi történik velem: 28 éves korom óta vagyok a gyógyulás útján, így a rákbetegség egyszerűen megkerülhetetlen téma lett számomra, és ezt már nem bánom.
Ha már edukáció: A könyvedben a Wertheim-műtét utóhatásiról, testi következményeiről is írsz. Szerinted a pácienseket jobban fel kellene készíteni ezekre a lehetséges utóhatásokra?
A saját tapasztalataim miatt úgy gondolom, a túlélés mellett arról is beszélni kellene, mi vár a nőkre utána. Sok nehézségtől megkímélhettem volna magam lelkileg, ha ezekre valaki előre felkészít.
Azonban felmerül a kérdés: ha mindent részletesen elmondanak, vajon ugyanúgy vállalnánk a műtétet? Ezek nehéz kérdések, de egy betegnek azt is tudni kell, mit vállal pontosan, mire számíthat. Hogy a rák legyőzésével nem kapja vissza teljesen az egészségét.
Külföldön sok helyen már megvalósult gyakorlat a rehabilitáció, itthon a Szent László kórházban Bodoky professzor segítségével jött létre egy ilyen központ, ez csodálatos, és szuper lenne, ha sokkal több helyen támogatnák a hasonló kezdeményezéseket
Mit szólsz ahhoz, hogy a tabu kezd oldódni a rák kapcsán, és egyre több híresség is beszél a saját betegségéről?
Üdvözítő, ugyanakkor hatalmas felelősség is: a saját tapasztalatainkat megoszthatjuk, ugyanis az mentesítheti a tabu alól ezt a nehéz témát, viszont gyógymódokat propagálni életveszélyes játék.
De a nyílt beszéd segít lebontani rengeteg káros tévhitet. Még mindig aktívan él például az a társadalmi nézet, hogy a betegségeket méltósággal, csendben kell viselni. Nem állítom, hogy mindenkit ugyanúgy szolgál, ha beszél róla, de vitathatatlanul kerül le súly az emberről, ha nem kell titkolnia, sokszor még a családja előtt is, a legtöbben nem is gondolnak bele, hogy veszélyes lehet dicsérni azt, ha valaki csendben tűri a szenvedést.
Fotó: Leéb Ádám
Főleg, hogy maguk a kezelések is embert próbálóak tudnak lenni. Nem véletlen, hogy a könyvedben csatatérként hivatkozol a testedre. Hogyan viszonyulsz ma hozzá?
Tejben, vajban fürösztöm, és ebből a perspektívából nonszensznek tűnik, hogy korábban sokszor azon aggódtam, melyik ruha jön rám. Ma már hálás vagyok azokért az időszakokért, amikor könnyű lehetek, amikor nincs bennem fájdalom.
Tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára interjúztunk, az mondtad nekem, hogy bár nem gondolsz arra minden nap, hogy a daganat visszatérhet, figyelsz a tested jelzéseidre. Ez így volt az elmúlt években is?
A testemmel rendkívül szoros a kapcsolatom, megtanultam olvasni az üzeneteit, őrült fegyelemmel figyelek rá, pontosan érzem, mi történik a testemben. Így volt ez két évvel ezelőtt is, amikor tíz év után visszatért a rák, és 2025 végén is, amikor tudtam, hogy a csontomban nem „csak” a már ismert tályog van, hanem valami más is.
Mennyire számított ritkának, hogy a betegséged kiújult 10 év után, ráadásul ugyanannak a daganatnak az áttéteként?
Elenyésző, ahogyan a túlélésnek is. De már nem foglalkozom esélyekkel.
A könyvedből az is kirajzolódik, hogy a családodban több daganatos megbetegedés is előfordult. Soha nem mondta egyetlen orvos sem, hogy emiatt érdemes lenne gyakrabban járnod szűrésekre?
28 éves voltam, amikor beteg lettem, inkább azt mondták, hogy túl fiatal vagyok még a rákhoz, tehát nem merült fel. Ma már azt is gondolom, hogy az egyénnek is van felelőssége. Ha valakinek súlyos daganatos betegségek fordultak elő a családjában, érdemes komolyabban venni a szűréseket, sőt, adott esetben genetikai vizsgálatokat is kérni. Nem lehet minden felelősséget az orvosokra tenni.
Pár hónappal ezelőtt arról írtál egy posztot, hogy az Országos Onkológiai Intézettől életedben másodszorra is elküldtek azzal, hogy nem tudnak számodra kezelést nyújtani. Amikor újra elmentél a Kékgolyó utcába, felmerült benned, hogy ez megtörténhet veled újra?
Nyilván voltak averzióim, hiszen tíz évvel ezelőtt onnan küldtek el minden mankó nélkül, miután másodszorra is visszatért a rák, az akkori onkoteam közölte , hogy ezen a stádiumon már nem tudnak segíteni, legfeljebb fájdalomcsillapítást adhatnak. Szerencsére sikerült másik intézménybe kerülnöm, ahol mégis megkaptam a kezeléseket, és öt hónappal később már nem volt daganat a szervezetemben, aztán tíz évig remisszióban volt a rák.
Amikor legutóbb, két hónappal ezelőtt visszamentem (2024-ben újra kiújult a betegség, a szerk.) egy speciális sugárkezelés reményében, pontosabban szakorvosi ajánlással érkeztem, amit csak az Országos Onkológiai Intézetben végeznek. Miután megnézték a papírjaimat azt mondták, ezt a kezelést nem vehetem fel, mert annyi sugárkezelést kaptam már, hogy ebbe a dózisba belehalnék.
Akkor azt éreztem, lehetetlen, hogy megint minden kapaszkodó nélkül elküldenek.
Végül elkerültem Szegedre egy kiváló sugárterápiás szaktekintélyhez, aki kiszámolta, pontosan mekkora sugárdózist kaphatok még, és hat héttel ezelőtt fel is vehettem a kezelést. Azóta megszűntek a fájdalmaim a keresztcsontban, pontos vizsgálati eredményeink majd szeptemberben lesznek.
Fotó: Leéb Ádám
Szerinted mi lett volna az a mondat vagy hozzáállás, ami segíthetett volna ebben a helyzetben, még ha szakmailag védhető is volt az orvos álláspontja?
Egy beteget sem lenne szabad kiküldeni az utcára, Néha elég lenne annyit mondani: nézzük meg együtt, mi az, ami még szóba jöhet
Tudom, hogy magát a rendszert összefüggéseiben kell nézni. Mindenki tudja, mennyire elhanyagolt évtizedek óta az ellátás, milyen terhek alatt dolgoznak az egészségügyi dolgozók, és elfelejtjük, hogy ők is emberek. Simán lehet, hogy annak az orvosnak is, aki minden kapaszkodó nélkül elküld valakit, egyszerűen elfogyott a mozgástere vagy az ereje. Ez egy összetett probléma, tudom és nem vitatom, de attól még teljesen jogos volt az érzés bennem, hogy másodszor is úgy küldenek haza, mintha nem lenne tovább. Betegként ezt éled meg, miközben csak abban tudsz reménykedni, hogy megint sikerül meggyógyulnod.
Ráadásul ez a hír aznap ért, amikor a könyvbemutatód is volt. Hogyan tudtad az eseményt végig vinni, egy ilyen hír után?
650 ember várt rám, és olyan hihetetlen energiát kaptam tőlük, hogy az képes volt ellensúlyozni azokat a rossz híreket, amelyeket aznap kaptam. Abból tudtam táplálkozni és továbbmenni. Egy fontos, emlékezetes nap volt.
Sokat beszélgettünk a gyógyulásról, a veszteségekről és az önmunkáról. Van olyan pillanat mostanában, amikor azt érzed: most egyszerűen jó élni?
Minden napom ilyen pillanat. Most, hogy újra nincs fájdalom, csak ezekre a pillanatokra figyelek. Az életemet csodálatosnak érzem, imádom a helyet, ahol élek, és azt is akivel, akikkel megosztom mindezt. Teljes ember lettem.
Mennyiré érzed magadhoz közel azt azt a koragyerekkori idillt, amiről írsz a könyved első fejezetében?
Amikor beköltöztünk, még nem voltak itt a bútorok, csak az asztal volt meg a székek. Leültünk ide, és sírtam. Ez a hely a teljes megérkezés, amit nem cserélnék el semmiért.