• Mindig úgy képzeltem, hogy gyerekkorodban kiraktak a napos oldalra, és ottfelejtettek. – Valójában gyerekkorom sem volt. Olyan igazi. Anyám egyedül nevelt fel, és ennek magamon viselem minden nyomát. Azt, hogy hagytak engem szabadon játszani, gyereknek lenni, és azt is, hogy nap mint nap szembesültem a felnőtt gondokkal, mint a gázszámla, meg a beázás. Anyámnak én nemcsak a gyereke voltam, hanem a társa is. A partnere. Igyekeztem méltó lenni a bizalmára, csak hát egy gyerek sok mindent nem ért. Például azt, hogy nekünk miért nincs zongoránk. Végre nagy nehezen béreltek egyet, és szinte a kezem alól adták el. Mire sikerült bérelni egy másikat, elment a kedvem a zongoraleckéktől. Koravén gyerek voltam. Az is maradtam. • Meddig lehet ezen a pályán gyereknek maradni, még ha koravénnek is? – Már rég túl vagyok azokon a félelmeken, hogy meddig. Először akkor fogott el a rettegés, amikor elindult az úgynevezett karrierem, és állandóan az járt a fejemben: “Most oké, most sikeres vagyok, na de holnap?” Három napra nem mertem elmenni nyaralni vagy síelni, mert egész úton hazafelé azon izgultam, vajon emlékeznek-e még rám. Mindig is tudtam, hogy a popzene nem nyugdíjas állás. Különösen manapság nem az. De amíg a popműfajban egy negyven körüli énekesnő, amilyen én vagyok, már vicces vagy szomorú figura, a zenés darabokban találhat magának méltó helyet. Erre a szerepkörre úgysincs sok pályázó. Egy kezemen megszámolhatom, hogy ki az, aki ma komikaként szóba jöhet, és még énekelni is tud.
• Jó, de miért kell neked csúnya öregasszonyt játszani Győrött, a Nyomorultakban?
– Mert szeretem a saját magam számára is meglepő dolgokat. Valószínűleg ebben rejlik a siker titka, hogy merem vállalni, és hiszek benne. Igenis merek vállalni ilyen elnagyolt karakterű, csúnya, visszataszító figurát is, mert ebben legalább van kihívás. Akitől a nap huszonnégy órájában azt várják, hogy jól nézzen ki, örül, ha megengedhet magának egy kis vagányságot. Azt, hogy slampos, ronda, bajuszos és gonosz legyen. Nem akarok mindig ugyanolyan lenni. Látod, ezek az én ajándékaim. Ezeket a szerepeket gyűjtögetem, raktározgatom magamnak a rideg napokra.
• Félsz tőlük?
– Ki nem fél? Úgy gondolom, hogy bölcsességet és nyugalmat a méltóság megőrzése adhat. Mindegy, hány évesek vagyunk, amíg harmóniában élünk magunkkal és a világgal, addig képesek vagyunk megőrizni a méltóságot. Aki erőnek erejével tiltakozik az öregség ellen, abból szánalmas, agyonkozmetikázott panoptikumfigura lesz. Aki pedig mer szembesülni a rideg napokkal, és elfogadja, hogy az öregségnek is lehetnek szépségei, arra nyolcvanévesen is jó lesz majd ránézni.
• Azért fogyókúrázol, hogy addig se nézz ki rosszul?
– Úgy érzem, tartozom annyival a közönségnek, hogy valamiféle esztétikus képet mutassak magamról. Persze, lehet százhúsz kilósan is elfogadható valaki, ha ettől még belül boldog. Ha a túlsúlyától nem billen fel a lelki egyensúlya. Egyébként mióta játszom a Funny Girlt, ez a probléma szinte magától megoldódott. Sikerült annyit leadnom, hogy a fogyókúrát mellőzhessem. Egyelőre. Azt sem vitatom, hogy vannak dolgok, amelyeken tíz-tizenöt év múlva bizonyára változtatni fogok. Szó sem lehet arról, hogy “átszabassam” magam, csak megpróbálom kicsit kitolni azt az időt, amíg még elfogadható vagyok. Sokszor gondoltam arra is, hogy mi lenne, ha holnaptól kezdve ezt vagy azt nem csinálhatnám többé. Semmi. Biztos, hogy találnék valami olyat, amitől nekem megint jó érzés lesz másnap felkelni. Nálam mindenre érvényes, hogy vagy örömmel csinálom, vagy sehogy.
• Tényleg nem láttalak soha rosszkedvűnek.
– Pedig tudok ám örömtelen is lenni! Hajjaj, de mennyire! Ilyenkor borzasztóan sajnálom magam. Egy darabig. Hamar elunom. A sírástól dagad a szemem, ronda vagyok, nincs kedvem saját magamhoz, és ez ellen sürgősen teszek valamit.
• Mit?
– Egy jót vacsorázom a barátaimmal, vagy megiszom velük egy üveg pezsgőt. Ma például szomorú voltam délelőtt, és elmentem vásárolni. Vettem magamnak két pár cipőt – az egyik piros – és egy táskát. Bolondja vagyok a cipőknek. Ha nem lenne rá pénzem, akkor sem esnék kétségbe. Kiülnék valahová, és nézném a napot. Állandó örömforrásaim a növényeim és a négy cicám: Szörny, Cinci, Frici és Boforc. A divatőrületek hidegen hagynak. Szoktam tükörbe nézni, és tudom, hogy ami nekem van, az nem kevés. Kellőképpen sok vagyok. Erre rápakolni mindenféle rémisztő dolgot, több mint provokáció a környezetem ellen. Elég nekem tollakba, ruhacsodákba öltözni a színpadon.
• Jelent valamit az, hogy sokan szeretnek? Miből érzed?
– Abból, ahogy megszólítanak. Mert tudják, hogy megszólíthatnak. Miközben tisztelnek is. Ez jó dolog. Igen, de miért szeretnek? Ezen magam is sokat töprengek. Nyilván, mert érzik, hogy én is szeretem őket. Érzem magamban azt a képességet, ami közelebb tud vinni másokhoz. Ettől tudok ugyanolyan lenni a képernyőn, mint most itt veled. Hosszú ideig olyan késztetés is volt bennem, hogy megtanítom örülni az embereket. Ma már nem akarok mindenkit én, egy személyben boldoggá tenni. Szűkül a kör. Inkább a viselkedésemmel vagy a puszta létemmel tüntetek az életigenlés mellett. Bár senkire nem akarom ráerőltetni a magam hitét, szeretném, ha engem látva az jutna az eszükbe: igenis, örülni kell annak, hogy élünk!
• Talán a férfiak is ezt imádják benned.
– Ezzel együtt rettenetesen félnek tőlem, ezt azért tegyük hozzá! Semmi okuk sincs rá, csak mire odáig eljutnánk, hogy erről meggyőzzem őket, addigra már hírük-hamvuk nincs. Erős egyéniségnek tartanak, határozottnak, magabiztosnak. Ez éppen elég ahhoz, hogy megriadjanak. E tulajdonságok ugyanis valamiféle megfelelési kényszert váltanak ki belőlük. Holott ők nem megfelelni szeretnének, hanem uralkodni. A gyenge nőn. Gyakran az esélyt sem kapom meg, hogy bebizonyíthassam: valójában egy védelemre szoruló kiscica vagyok, és a zord külső érző szívet takar.
• És amíg tényleg kiscica voltál, nem pedig a híres díva?
– Addig több bátorságot mutattak. Azért, ez a fene nagy szulák andreaság megtette a magáét. Részben a válásomat is ennek köszönhetem, holott nem én akartam. Sajnos, ez a kapcsolat nem bírta el, hogy nemcsak belső, házi használatra vagyok tartva, hanem mások is megszólíthatnak és megérinthetnek. A férfiak ezt nehezen viselik el.
