Petivel még a főiskolán hozott össze a sors. Egy római jog írásbeli vizsgának köszönhetően előbb cinkostársak, majd barátok, végül pedig szeretők lettünk. Hat évig nyűttük a se veled, se nélküled hullámvasutat: forrtunk a szenvedélytől, meghaltunk a féltékenységtől, megsemmisültünk a vitáinktól. A szerelem nemcsak magasra repített, de mindkettőnk legrosszabb oldalát hozta ki: miközben mágnesként tapadtunk össze, szívtuk egymás vérét, mert ez a szerelem egyszerűen nem tudott mást. Buták voltunk? Tapasztalatlanok? Vagy ez tartotta életben azt a szerelmet, amibe hosszú távon csak beledögleni lehet? Nem tudom! Mindenesetre a hatodik közös évünk decemberében éreztem azt, hogy nem bírom tovább. Elfáradtam.
Sad desperate wife or girlfriend after a breakup sitting in a couch at home
A tudósok úgy hiszik, a szervezet az őrült szerelem állapotát maximum 18 hónapig bírja, a mindent felforgató hormon – a feniletilamin – másfél évig dolgozik az agyunkban, aztán nem termelődik többé – mert ha tovább termelődne, az ember abba előbb-utóbb belehalna. Az én agyamban ez a hormon hat évig termelődött, aztán kicsit meghaltam bele. Életemben először depressziós, majd kicsit alkoholista is lettem.
Miközben az utca visszhangzott a karácsonyi daloktól, én a besötétített nappalim padlóján feküdtem, és a plafont bámultam. Képtelen voltam megmozdulni, érezni, élni akarni. A testi-lelki kimerültség hatására úgy éreztem magam, mint egy zombi, akibe csak a vörösbor visz egy kis életet. Peti persze azt hitte, ez is csak egy „szokásos” balhé, ami szenvedélyes szeretkezésbe torkollik majd, és minden zaklatottan megy majd tovább. Én azonban hajthatatlan voltam, mantrám lett, hogy Értsd már meg, hogy vége!
Egója három hónapig bírta a sértődést: nem hívott, nem írt, nem kommunikált – aztán ajtóstul rontott a házba. Egyszerre ölelt, ordibált, rángatott és zokogott. Kezei között úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akibe már nem lehet életet lehelni. Korábban mindig azt hittem, ismerem őt, tudom irányítani, de voltak pillanatok, amikor féltem tőle – és komolyan megfordult a fejemben, hogy a rendőrséget hívom. Egy idő után, amikor már nem bírtam az ostromot, magam mögött hagytam az országot, Krétán kerestem magamnak állást, és leléptem hat hónapra. A távolság megkönnyítette a rehabilitációt, és úgy tűnt, sikerült megértenie, hogy nem vagyok többé, de tévednem kellett. Hiába telt el három év, ő még mindig keres, szenvedélyes üzenetekkel ostromol – ezzel pedig útját állja annak, hogy egy másik férfi oldalán próbáljam kitárni szárnyaimat. Nem ért a szép szóból, a fenyegetésből, a másik férfi telefonhívásaiból. Nem fogadja el, hogy Vége! Mint egy süket ámokfutó, megy előre.
