Ha Magyarországon élsz, valószínűleg jártál már kórházban, magyarban, ha nem voltál beteg, talán meglátogattad egy rokonodat, ismerősödet. Az NLCafén is rendszeresen írunk például a rémisztő kórházi kajákról, vagy éppen arról, hogy milyen állapotban vannak kórházi osztályok. Pont ezért szerettem volna látni, hogy hova jár a nagypapám sugárkezelésre, és elkísértem. Mondta, hogy minden szép és jó, ne aggódjak, de bevallom kicsit szkeptikus voltam. Pláne, hogy ő meg olyan megértő és kedves minden egészségügyi dolgozóval, akkor is, ha nem bánnak vele szépen, vagy ráesik a vakolat a betegszobában.
Kedden reggel 9 és 10 között volt időpontunk, vagyis a nagyapámnak időpontja. Beléptünk hát a bejáraton, és kórházba menni szorongás, még akkor is, ha nem vagy beteg. Próbálsz nem a szemébe nézni senkinek, ne tűnj tolakodónak, ne tűnj sajnálkozónak, amikor meglátod a kötést, kanült, bármit, amiből tudod, hogy az ember nem látogatóba jött. Kicsit szégyelled is, hogy te jól vagy, csak kísérő vagy, aztán persze rájössz, ez bármikor változhat…
Na, de a lényeg, hogy amikor beléptünk a sugárterápiás részre, és becsukódott mögöttük az ajtó, egy egészen más világba csöppentünk. Mintha valami magánrendelőbe kerültünk volna gyönyörűre festett falakkal, a falakon „zenképekkel” – tudjátok, egymáson a kavicsok és hasonlók. Egy nagyon kedves, mosolygós recepciós fogadott, akinek bemondtuk a nevet, már telefonált is be a kezelőbe. Minden ápoló és orvos hangosan, kedvesen köszönt, ha belépett a váróba, és az összes beteg is kedvesen köszöntötte egymást. Itt mindenki sugárkezelésre várt, és kicsit hülyén hangzik – de ebbe a váróba beköltözött a remény. Senki nem tudja, pontosan, milyen daganattal is várakozik a sorstársa, de van valami végtelen szolidaritás egymással szemben. Az „ugyanezt éljük át, ugyanúgy remélünk” egymással szembeni szolidaritása. Furcsa élmény, de a hetes buszon több meggyötört arcot látok, mint itt.
Ráadásul óriási szerencse – persze szomorú, hogy ezen múlik – erre a sugárterápiás osztályra kerülni, mert itt vannak az ország legmodernebb gépei. 30 kezelés után is azt ígérték, nem égeti meg a bőrt, aminek nagyon örülsz, mert nem akarod, hogy rossz legyen annak, akit szeretsz. Beértünk a váróba, mi is kedvesen köszöntünk, aztán elszaladtam a mosdóba, és mire visszaértem a nagyapám már bent is volt. Itt olyan a rendszer – bocsánat, máshol nem tudom, hogy megy, de ez biztosan hatékony –, hogy nem egy bizonyos időpontra hívják az embereket, hanem intervallumra. Vagyis nekünk 9 és 10 között kellett érkezni, és így, ha valaki késik 10 percet, nem kell miatta a többieknek várni, mehet be, aki ott van már a váróban. Húsz perc alatt túl is volt az egészen.
Mesélte, hogy volt olyan, hogy elromlott az egyik sugárgép, és igen, akkor kellett várni 50 percet, és nagyon félt, hogy esetleg egy régi, nem olyan gép alá kell feküdnie, de szerencsére pont olyan modern a másik gép is. Azt is mesélte, hogy még a terápia előtt, amikor kezdődött az egész, megígérték neki kontroll CT után, hogy felhívják és tájékoztatják majd, mikor jöhet az első alkalomra. Mi meg persze féltünk, hogy nem hívják majd, és csak várunk, várunk. Mire hazaért a CT után a kórházból, csörrent a telefonja, és mondták is az időpontot. Mesélte azt is, hogy itt mindig mindenről tájékoztatják, mindig mindent elmagyaráznak neki, megkérdezi a kezelőorvosa, hogy van, figyelik, vannak-e mellékhatások, és biztatják a beteget, hogy minden apróságról számoljon be, fontos lehet a gyógyulása érdekében.
Aztán persze rögtön elkezdtünk töprengeni, hogy vajon mitől ilyen emberséges itt a hangulat – itt talán jobban keresnek, mint az egészségügy más területein, vagy már ennyit számít, hogy szép környezetben töltik el az itt dolgozók a napot, vagy van egy jó főnök, aki alaposan megválogatja az embereit?
Szóval tényleg nagyon szép lenne egy olyan világ, amiben minden magyar (és nem magyar) kórházban ilyen lenne a hozzáállás az egész gyógyításhoz, a betegekhez, mint itt, ezen a sugárterápiás osztályon.
