Mindig üdítő élmény ebben a frázispufogtató celebvilágban, mikor az ember különleges személyiséggel beszélgethet. Ha szerencsés, az elejtett szavakon, elcsípett gondolatfoszlányokon keresztül megsejthet valamit a másik lényéből, bekukkanthat egy izgalmas, kaleidoszkópszerű világba. Valami hasonlót éltem át, mikor Szentpéteri Csillával ücsörögtem az egyik budapesti szálloda kávézójában.
– Utolsó, Spiritus című lemezeden némi stílusváltáson mentél keresztül. Ritmusosabb, szenvedélyesebb muzsikát játszol, erőteljes karibi hatásokkal fűszerezve. Mi terelt ebbe az irányba?
– Ez a fajta világ mindig a sajátom volt. Az emberek nagy része rosszul pozicionált engem: korán elkönyveltek romantikus, szentimentális dívának. Pedig én sosem voltam ilyen. Latinos, temperamentumos nő vagyok, elég, ha csak az örmény–horvát származásomra utalok. Az persze meglehet, hogy ezt most tudtam először igazán kifejezni. Egyébként nagyon sokféle zenét hallgatok és írok, de tény, hogy a karibi muzsika most valóban az egyik kedvencem.
– Úgy tudom, egészen Kubáig utaztál ezekért a dallamokért.
– Még januárban jártam ott. Az út amolyan megerősítésféle volt, a lemezem ugyanis már korábban megjelent. Óriási izgalommal vártam, hogy láthassam Kubát, ehhez azonban le kellett győznöm az egyik fóbiámat: rettenetesen félek a repüléstől! Ennek ellenére a munkám miatt megszámlálhatatlan alkalommal ültem már gépen, de rendre rossz emlékeim vannak a repüléssel kapcsolatban. Megéltem már az Etna kitörését a levegőben, ami után Szicíliában kényszerleszállást hajtott végre a gép, egyszer pedig Németország felett kerültünk olyan tomboló hóviharba, hogy azt hittem, soha nem tudunk leszállni. Szóval, nem könnyű repülőre ülnöm. Kubába menet egyébként egészen jól viseltem az utazást. Nappal repültünk, így odafelé nem volt probléma. Nem úgy, mint visszafelé, amikor éjszaka utaztunk, és előjött a klausztrofóbiám…
– Mutattál nekem néhány fotót Kubáról. Azokból azért az derült ki, hogy mindezekkel együtt sem bántad meg az utazást…
– Óriási élményekkel gazdagodtam! Olyan utazó vagyok, aki szereti bevenni magát a dzsumbujba. Nem a kötelezően megtekintendő műemlékeket pipálom ki, hanem arra törekszem, hogy része legyek az országnak. Nézem az embereket, próbálom átvenni a kultúrájukat, megkísérlem a lehetetlent, és igyekszem arra a kis időre helyivé válni. Kubában saját idegenvezetőnk volt, aki elvitt minket olyan helyekre, ahová csak kevesen jutnak el. Fent az esőerdőben például találkoztam egy tradicionális kubai zenekarral, de láttam elképesztően szegény részeket, nyomorgó embereket, mezítlábas gyerekeket is… Borzasztó nehéz ott az élet. Havi háromezer forintból kell megélniük, és a jegyrendszer miatt csak időközönként jutnak alapvető élelmiszerekhez. Mindezek mellett a kubai út életem egyik katartikus élménye volt. Lenyűgöző az ottaniak életstílusa. A szegénység és a politikai helyzet miatt bezárva élnek, de ezek az emberek beszélgetnek egymással, és árad belőlük az életkedv!
– Az utazó felfedezőkedvét érzem benned akkor is, amikor a zenédet hallgatom.
– Teljesen igazad van, engem mindenben a felfedezés, a kísérletezés vonz. Otthon van egy kutatólaborom, amelyet nevezhetünk stúdiónak is. Ott vannak az eszközeim: a hangszereim és a számítógép… Munkaalkoholista vagyok. Egész nap ülök a stúdióban, és az ötleteimen agyalok: megpróbálom például kitalálni, hogyan gondolkodna ma Vivaldi, vagy éppen milyen zenéket írna Chopin. Az izgat, hogyan lehet a klasszikus szerzők műveit átmenteni a 21. század eszközeivel. Folyamatosan gondolkodom ezeken, és eközben persze megpróbálom megmutatni a magam arcait. Az átdolgozások mellett írom a saját szerzeményeimet is. Nagyon komoly fantáziabirodalmat építettem fel magamban, ahová csak egyedül vagyok hajlandó belépni. Ezek a színek, hangulatok szinte filmmé állnak össze bennem, és ezekhez komponálok zenét. Komplett történetek vannak már a fejemben. A kicsit nyers, sivatagos, szinte tarantinós világtól egészen a halászfiú legendájáig. Már az is felmerült bennem, hogy forgatókönyvet írok.
– Téged komoly reménységnek tartottak, amikor elkezdted a klasszikus zenei pályádat. Miért döntöttél úgy, hogy kilépsz ebből, és a saját, kompromisszumok nélküli utadon folytatod?
– Mindig vágytam erre a fajta kiteljesedésre. A tradicionális zene tisztelete mellett élt bennem valamiféle lázadás is, ami arra sarkallt, hogy kitörjek a szigorúan meghatározott keretek közül. Már a Zeneakadémián is ébredezett bennem az öntörvényű előadó, de határozottan akkor döntöttem el, hogy más utat kell járnom, amikor Regensburgban Liszt egyik művét játszottam óriási sikerrel, három ráadással, és mindez mégsem okozott katartikus felszabadulást. Görcsös igyekezetnek éreztem a koncertet, amely nem a szabad muzsikálásról szól, hanem valamiféle versenyről. A fanatikus komolyzene-rajongók a végtelenségig misztifikálják a klasszikus szerzőket. Szinte érinthetetlennek vélik az életművüket, engem viszont az motivál, hogy ledöntsem a műfajok közötti falakat, és ne az számítson, hogy mit játszik az ember, hanem az, ahogyan játssza a zenét.
– Érdekes, hogy miközben a színpadon könnyedén lépsz át műfaji korlátokat, a sajtómegjelenéseid tekintetében nagyon is konzervatívnak tűnsz. Elvétve sem találkozunk veled például bulvárlapokban, és a mostanában oly divatos celebműsorokban sem tűntél még fel…
– Pedig sorolhatnám, hány helyre hívtak. Volt olyan szerkesztő, aki négy hónapig próbálkozott, mert nem értette meg, hogy nem a pénz miatt utasítom vissza az ajánlatát, hanem azért, mert nem vagyok hajlandó ilyen produkciókhoz adni a nevemet. A televízióból borzalmasan sivár, felszínes és bugyuta műsorok áradata ömlik a nézőkre. Egyszerűen nem tudok kibékülni az itthoni közállapotokkal, amelyeket a televíziók kínálata hűen tükröz. Totális értékválság, a valódi munka, a produkció huszadrangú lett, ezért nem szerepelek egyébként bulvárlapokban sem. Nem muszáj nekem mindenhol ott lennem! A szerepléseimet is megválogatom: nem vagyok hajlandó havonta öt-hat koncertnél többet vállalni. Időre van szükségem az alkotáshoz, és a pihenésre, valamint a családomra is akarok időt szánni. Ebben a hónapban például a nagykoncerten kívül egyetlen fellépést sem vállaltam el.
– Az viszont már most telt házas. Pedig néhány óriásplakáton kívül nemigen találkoztam komolyabb hírveréssel.
– Ez így van. Akik szeretik a zenémet, tudják, hogy egyetlen évet sem hagynék ki nagykoncert nélkül. A rajongóim figyelik a honlapomat, a jegyirodákat, és onnan értesülnek a fellépésekről. Szerintem számukra is szimpatikus, hogy nem egy agyonreklámozott, óriási médiafelhajtás övezte koncertre jönnek el. Gondolkodtunk egyébként, hogy esetleg egy második koncertet is meghirdetünk, végül azonban elvetettük az ötletet. Szeretném, ha maradna egy kis hiányérzet az emberekben, és tavasszal ismét elkapkodják a jegyeket.
– Mire számíthatunk a koncerten?
– A mediterrán hangulat mellett a saját szerzeményeimet is eljátszom, de érintjük a rock, a dzsessz és a világzene területeit is. Átrepülünk Mexikóba vendettára, a Karib-térségbe egy mojitós estre, Spanyolhonba sziesztázni, megpillantjuk az Atlantiszt, és bolygólakókkal is beszélgetni fogunk. Mindezt Cakó Ferenc homokanimációi fogják még képszerűbbé tenni. 2002 óta dolgozunk együtt, azóta barátok is lettünk, és már az első pillanatban megfogott a művészete, amely szerintem egyedülálló a világon. A koncerten egy óriási, 10×7 méteres vásznon jelennek majd meg izgalmas képregényei, homokmeséi. Számomra is hihetetlenül izgalmas a dolog, hogy úgy fogja megalkotni az animációit, hogy én még csak utalást sem tettem rá, hogy milyen gondolatokra születtek a zenéim.
