Kevés olyan komoly krízishelyzet van egy ember életében, mint amikor elveszíti a társát, akivel hosszú évtizedeken keresztül közös volt az útja, aki a másik felét, a fél világát jelentette. Egy ilyen veszteség után talpra állni pokoli nehéz. Emlékszem, amikor apukám került ebbe a fájdalmas helyzetbe, két éven keresztül gyakorlatilag úgy kellett összetartanom őt egy folyamatos, láthatatlan öleléssel. Naponta kétszer-háromszor beszéltünk telefonon, hétvégén vagy ő jött hozzám, vagy én mentem hozzá, megfőztem neki a hétre való meleg ételt, és közben rengeteget beszélgettünk, egymás minden rezdüléséről tudtunk.
Azt viszont az első pillanatban nyilvánvalóvá tettem számára, hogy nem fogok hazaköltözni, mert nem akarom, hogy anyám pótlékaként tekintsen rám, de minden tőlem telhető eszközzel segítek, hogy sikerüljön talpra állnia és új célokat találni az életben. Ennek jegyében vettünk neki egy laptopot, megtanítottam internetezni, és csináltam neki egy Facebook-profilt is, amit pillanatok alatt profin megtanult kezelni. Elkezdett követni egy csomó állatvédő szervezetet, tagja lett több ilyen csoportnak is, és csodák csodája ennek köszönhetően megismerkedett egy hasonló érdeklődésű kedves nővel is, aki immár öt éve a párja.
Hogy kinek miben sikerül új életcélt találnia a társa halála után, az nagyon változó. De olyan történet, mint Bob Rutherfordé elég kevés van. Akárcsak apukám, Bob is 2010-ben veszítette el a feleségét. Az idős úr 81 éves volt akkor, de nem adta meg magát a bánatnak, hanem úgy döntött, szeretne tenni valami hasznosat, valami olyat, amivel nyugdíjasként is a társadalom hasznára lehet.
Én gondoztam a feleségemet a halála előtt. Aztán, miután elment, volt egy komoly beszélgetésem a fiammal. Apa, muszáj csinálnod valamit – mondta.
Mivel Bob világéletében szeretett bütykölni, kézenfekvő volt, hogy valami szereléssel kapcsolatos dolog lesz a megoldás. Végül épített két egyedi készítésű kötőgépet, és elkezdett zoknikat kötni rászorulóknak.
És a dolog csodálatosan működik azóta is, olyannyira, hogy Bobnak segítőkre is szüksége volt ahhoz, hogy a kanadai tél kihívásának folyamatosan meg tudjon felelni. Mára négytagúvá bővült a zoknigyártó brigád, és óriási tempóban készítik a puha kötött holmikat.
George vágja méretre a kötött árut,
Glynn és Barney pedig a zoknik szegéséért felelős.
Sok ezer ember lábát és szívét melengetik ma már a lelkes nyugdíjas team zoknijai, hiszen több mint 11.600 párt adományoztak már országszerte a kanadai hajléktalanszállóknak.
Muszáj, hogy aktívak maradjunk. Nem szabad hagyni, hogy a gyász vagy bármi más elemésszen bennünket. Soha ne add fel, és mindig találj új célokat, ez a legfontosabb dolog az életben – summázza hitvallását Bob.
