Milyen húsvéti szertartásaitok vannak?
– Semmilyenek, mert ilyenkor mindig énekelek. De például vasárnaponként átmegyünk a szomszédos kisvárosba, és ugyanabban az étteremben eszünk, ráadásul mindig ugyanazt: előételnek salátát, utána rántott karfiolt céklasalátával. Azért ezt, mert egyrészt finom, másrészt Zoli nem eszik húst, és lassan én is leszokom róla.
Mesélj még a “hagyományaitokról”!
– Mivel mindketten “sérült” családból érkeztünk, megfogadtuk, hogy december 24-én mindig Zoli főz és süt, s utána otthon maradunk, és kettesben feldíszítjük a karácsonyfát. Az első, Bakonyban töltött karácsonyunk nagyon szerény volt, fára sem jutott pénzünk. Kimentünk az erdőbe. Hatalmas hó volt, belepte a fenyők ágait is. Kinéztünk egy formás kis fát, kivágtuk, hazaosontunk vele a kertek alatt, otthon aztán egy régi, piros vödörbe raktuk, s terméskövekkel kitámasztottunk. Szép lassan leolvadt róla a hó – és kiderült, hogy teljesen elszáradt fát vágtunk ki. Ráadásul megfáztam, s le kellett mondanom a karácsonyi előadást…
Hány fellépésed van egy évben?
– Külföldön több mint negyven operaelőadásom volt tavaly. Majdnem minden hétre jutott egy. Mellette ott voltak a koncertek. Hálás vagyok azért, hogy az osztrák ügynök, aki a külföldi szerepléseimet intézi – a menedzserem továbbra is Zoli – megértette, hogy nem akarok hajszolt életet élni. Annak idején egészen másra, a sportra tettem fel az életemet, az éneklés szinte a sors ajándékaként érkezett. Ezért én csak azt énekelem el, amit szeretek. Érdekekből, kényszerből nem tudnám csinálni. Arra is képtelen vagyok, hogy minden héten máshol énekeljek. Nekem fel kell töltődnöm, át kell állnom két különböző előadás között.
Mire készülsz most?
– Április elsején lesz egy dalestem a Bartók rádióban, élő adásban. Sokan kezdik velem azonosítani Mozart Varázsfuvolájából az Éj királynőjét, hiszen ezt a szerepet számos helyen éneklem, ezért úgy gondoltam, hogy a dalban is – ami számomra talán még nagyobb kihívás, mint az opera – megmaradok az éjszakánál. Így olyan dalokat választottam, amelyek az éjszakával kapcsolatosak.
Hogyan emlékszel vissza a sportpályafutásodra?
– Az atlétikában nagyon jó eredményeket értem el, mindig nyerni akartam. Hasznos volt a sport, mert fegyelemre tanított, és ezt most nagyon jól tudom kamatoztatni. De akkoriban ott bujkált bennem valamiféle feszültség, éreztem, hogy nem teljes az életem. Téves vágányon jártam. Aztán egy komoly sérülés jó irányba vitt, “rákényszerített” az éneklésre. Ez az igazi utam.
Még húszéves sem voltál, amikor már az Operában énekeltél. Nem féltél, hogy ilyen fiatalon hogyan fogsz megfelelni a kihívásoknak?
– Sokszor féltem attól, hogy bizonyos feladatokat nem tudok megoldani. És olyankor, amikor féltem, amikor lelki problémával küszködtem, azonnal fájni kezdett a torkom, berekedtem, fénytelenebbé vált a hangom. Egy ideig nem fedeztem fel az összefüggést. Nemrégiben fizikai sérülést szenvedtem, majdnem kivertem a szememet, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért történhetett ez? Mit nem akarok meglátni, és így tudomásul venni? Sokat tűnődtem rajta, pedig egyszerű volt a válasz: azért sérültem meg, mert már megint elkezdtem kételkedni önmagamban… Végre, hosszú munkával megoldottam magamban ezt a helyzetet. Fantasztikus boldogságot éreztem, amikor rájöttem, hogy mivel akadályozom, “szabotálom” magamat. Rádöbbentem, hogy senki nem állt az utamban – csak én magam. Talán mára sikerült legyőznöm a gátakat, a saját gátjaimat.
Egyedül?
– Zoli segített.
Mindent megbeszéltek?
– Hat éve vagyunk házasok, és azóta mindent.
Első pillanatban érezted, hogy ez ilyen mély kapcsolat lesz?
– Nem. Csak hajtott felé valami. Sok-sok próbát kiállt a kapcsolatunk, és nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak szerelmesek, hanem a szó szoros értelmében élettársak vagyunk.
Hogyan hat rád?
– Pont úgy, ahogy kell. Amiben én gyengébb vagyok, abban ő erősebb, és erősít engem. Különben nagyon hasonlítunk egymásra. Megismerkedésünk előtt bennem elég nagy zűrzavar honolt, nem találtam a helyem. Aztán minden megváltozott.
Különváltok időnként, vagy mindent közösen intéztek?
– Zoli közgazdász, de már a sokadik házat tervezi, építi, kivitelezi, s engem menedzsel. Persze, hogy néha külön intézzük a dolgainkat, de általában együtt vagyunk. Nekem ez már így normális. Ha távol van tőlem, használhatatlan vagyok.
Lesz majd gyereketek?
– Ha az ember mindig a külvilág elvárásainak akar megfelelni, esetleg olyasmibe hajszolja magát, amit nem akar igazán. A külvilág felől mindig ilyen kérdések érkeznek: “Mikor lesz már gyerek?”. Erre csak azt válaszolhatom: ha lennie kell, lesz. Akkor lesz, amikor kell. Egyébként még el vagyok telve a húgom szülésének élményével, pedig már két éve történt. Végig ott voltam a szülőszobában, s én vágtam el a kisbaba köldökzsinórját. Úgy éreztem, ezután akár már másnap meg is halhatok. A legszebb élmény, a “világunkba jövetel” pillanata igazi katarzis volt számomra. Az volt a legmeghatóbb, hogy egyszer csak megláttam a kis arcot, azt a lényt, akinek korábban csak a szívhangjait hallottam.
Van olyan hely, ahol úgy érzed, mintha már jártál volna ott, ahol akár előző életedben élhettél volna?
– Imádom Olaszországot, noha huszonhét éves koromig, a Scala ösztöndíjáig nem jártam ott. Addig nem is vonzott különösebben. Aztán első alkalommal bevillant egy kép, mintha valahonnan a múltból érkezne, és azonnal éreztem, hogy itt lehetne a második otthonom. Annyira szeretünk ott lenni, s olyan hamar azonosultunk az olasz mentalitással, mintha tényleg valami múltbeli kapu maradt volna nyitva. Nem tettem semmi extrát érte, de jelenleg Olaszországban megy a legjobban a pályám, a jövő évadban szinte az egyik operaházból a másikba megyek. Olyan helyekről kapok meghívásokat, hogy ezt álmodni sem mertem volna.
Amikor megkaptad a kétéves milánói ösztöndíjat, el tudtad volna képzelni, hogy ne gyere haza, hanem attól fogva ott élj?
– Furcsa, de akkor el tudtam képzelni. Aztán amikor ideköltöztünk, a Bakonyba, akkor minden megváltozott. Ez egy kis sváb falu, ahol Erikának hívnak, és nem művésznőnek. Eleinte nem is tudták, kik vagyunk. Felpattantam a “nagymama-biciklire”, és szakadt melegítőnadrágban elkerekeztem a boltba. Kokettáltam az öreg bácsikkal, trécseltem a nénikkel. Egy helyes, harmincéves, átlagos lányt láttak bennem. Amikor megtudták, ki vagyok, picit távolságtartóbbak lettek, de szerencsére gyorsan helyreállt a kezdeti állapot. Elmondhatatlanul jó érzés hazajönni egy koncertsorozat után. Én már igazi bakonyi lány lettem. Őslakosnak érzem magam. Annyi változott, amióta ideköltöztünk, hogy most már van egy ünneplő melegítőnadrágom is. Néha abban biciklizem. Az a legjobb az egészben, hogy nem kellett kipróbálnom, hogyan telnek egy művész napjai egy kacsalábon forgó palotában, hanem pontosan olyan életet élhetek, mint egy normális, átlagos ember. Olyat, amilyenre mindig is vágytam.
