Matekóra helyett érzékenyülés
Becsengettek. Kispesten vagyunk, az Erkel Ferenc Általános Iskola nagy tornacsarnokában. Az alsó tagozatos gyerekek a tornapadokon ülnek, és kíváncsian várják, hogy mi fog történni tanulás helyett. A tornatermet halk zsongás tölti be, folyamatosan érkeznek az egyforma neonzöld színű pólót viselő NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület mosolygós önkéntesei. A foglalkozás kellékei is neonzöldek. Itt nemcsak a szakmaiságra, hanem a látványra is odafigyelnek. Van, aki kerekesszékkel, van, aki a fehér botjával és van, aki simán a két lábán érkezik. Egy közös van bennük: mindenkinek van segítőkutyája.
„Milyen aranyos kutya! Ez gyakorta elhangzó mondat a kutyások között, és ilyenkor máris a négylábúra terelődik a figyelem – mondja első hallásra kissé nehezebben érthetően Loványi Eszter. – A kutyám nélkül többször kerültem én is olyan szituációba, hogy halló személyeket annyira váratlanul ért a »furcsa« kiejtésem, hogy amikor megszólaltam (pl. egy utcanevet kerestem), csak elfordultak és otthagytak a megválaszolatlan kérdésemmel. Amikor segítőkutyával voltam, ilyen szinte sose fordult elő.
A fogyatékosságunkról elterelik a segítőkutyáink a figyelmet, és segítenek a szakadékok, tabuk áthidalásában. Ezt a felismerést aknázzuk ki az interaktív szemléletformáló foglalkozásokon.
Eszter és Kuku (Fotó: Hernád Géza)
Közös séta az empátia hídján
Acsai Zita tanítónő a Pályázati Figyelőben vette észre az érzékenyítő tréningre szóló lehetőséget. A foglalkozáson a gyerekek kipróbálhatták a kerekesszéket és azt is, hogy milyen lehet egy fehér bottal közlekedni. Azt mondja, nemcsak a gyerekek, hanem a tanárok sem bánják, hogy két-három óra elmaradt emiatt. „A tanórákat be lehet pótolni, de amit itt kaptunk, az pótolhatatlan, és simán megér egy matekórát. Fontos volt, hogy személyesen találkozhattak a gyerekek sérült emberekkel, és velük együtt sétálhattunk az empátia hídján” – összegez a tanítónő.
„Érdekes volt, ahogy a kutya figyelmeztette és böködte az orrával a lányt. Most már tudom, hogy ha egy siket ember nem hallja meg, hogy csöngetnek nála, akkor a kutyája majd szól neki” – mondja Mihály, 3. osztályos tanuló.
„Nagyon ügyesek voltak a kutyák, és aranyosak. Megtudtam, hogy több fajta segítőkutya van. Nekem a vakvezetős tetszett, amikor mi csinálhattunk akadályokat, és ők minden akadályt szépen kikerültek, és így a kutyák megvédték a gazdájukat” – meséli Hanna.
„Nekem is volt egy nagypapám, aki vak volt, neki nem volt ilyen kutyája, most már biztos vennénk neki ilyet” – mondja Attila, szintén a 3. osztályból.
„Ha valamilyen zaj hallatszik, a kutyák először megkeresik, hogy mi történt, majd érintéssel figyelmeztetnek, és elvezetnek a zaj forrásához.” (Fotó: Hernád Géza)
„Ami nekem már természetes, arról nem is gondoltam, hogy másnak érdekes lehet” – mondja Loványi Eszter, akinek segítőkutyája lett szó szerint a füle. A kutyája és közte lévő különös kapcsolatról Eszter egy mesekönyvet is írt, amelyet most ennek az iskolának is ajándékként hozott, így a gyerekek bármikor kivehetik a könyvtárból. A Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! című mesekönyvben mindent Kuku, a hallássérült-segítő kutya szemszögéből látunk. Az igaz történetek alapján írt mesekönyv célja, hogy a vakvezető-, hallás-, mozgássérült, személyi (pl. autista kisfiút) segítő terápiás kutyák és fogyatékossággal élő gazdáik mindennapjait játékos formában ismerhessék meg a gyerekek és szüleik.
Eszternek is van két vizsgázott hangjelző kutyája, Kuku és Mák, akik a hangok (pl. gazda nevének szólítása) és zajok (pl. ébresztőóra, kopogás, csengő, riasztó) jelzésével segítik az életét. Ha valamilyen zaj hallatszik, a kutyák először megkeresik, hogy mi történt, majd érintéssel figyelmeztetnek, és elvezetnek a zaj forrásához, azt pontosan megmutatva (pl. ajtón vagy ablakon kopognak). Természetesen egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék vagy hallásjavító műtét funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azokat.
„Eszter gyakorlatilag teljesen siketen született, éjszaka Kuku segít neki a zajfelismerésben.” (Fotó: Hernád Géza)
Fogalmam se volt, milyen lehet hallani
„Egy tavaszi délután a kertben aludtam a kiságyamban, amikor a szomszédban lévő építkezésen egy teherautó hirtelen leborította a rakományát, hatalmas zajt csapott. Anyukám rohant ki hozzám, hogy megvigasztaljon, mert azt gondolta, hogy biztosan nagyon megijedtem és sírok, de én csak mozdulatlanul, békésen aludtam tovább. Édesanyámban ekkor már felmerült a gyanú, hogy valami gond van a hallásommal” – repül vissza az időben Eszter. Az orvosok egy-két vizsgálat elvégzése után mégis megnyugtatták az anyukát, hogy ne izguljon, minden rendben a kislány hallásával, és örüljön, hogy ilyen nyugodt a baba. Végül Eszter egyéves korában diagnosztizálták, hogy hivatalosan is súlyos hallássérült, gyakorlatilag teljesen siketen született. Ezután kapott hallókészüléket, azóta is jár hallás- és beszédfejlesztésre. Családjában addig nem volt még hallássérült. Eszter csak 17 éves korában esett át azon az ún. cochleáris implantációs műtéten, amelyet általában kisgyermekkorban szoktak elvégezni. Szorgalmának köszönhetően aztán évek alatt megtanulta értelmezni a zörejeket és zajokat. Ezt a hallásjavító eszközt csak éjszakára szokta levenni, ilyenkor teljesen Kuku és Mák kutyái segítségére szorul.
Fotó: Hernád Géza
„A bölcsődében nem voltak jó élményeim, csak betettek a csoportszoba közepére” – meséli Eszter. Sem kommunikációban, sem játékban nem volt része. A kislány nem értette, hogy mi zajlik körülötte, és a gondozónők se akarták megérteni, hogy ő mit szeretne. „Mindennap zokogva mentem oda” – mondja. Édesanyja ki is vette a bölcsiből a kislányt.
„Anyukám közgazdász, apukám pedig villamosmérnök” – mesél tovább Eszter. Édesanyja hétéves koráig minden délben elhozta a kislányt az óvodából, és otthon foglalkozott vele. Gyógypedagógushoz jártak hallásnevelésre, a minimális hallásmaradványának fejlesztésére.
„Ezért is tart érzékenyítő foglalkozásokat, hogy minél kevesebb hallássérült kisgyerek éljen át hasonlókat, mint ő.”
„A korai fejlesztő foglalkozásokon az volt a legnehezebb, hogy felhívják a figyelmemet arra: az emberek a szájuk mozgatásával valamit ki akarnak fejezni” – magyarázza Eszter. Mire óvodás lett, bár nem szavakkal, de megtanulta érthetően kifejezni magát (pl. spontán hangadással, gesztussal, mimikával). Édesapja rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a családot. Testvére nincs, bár szülei szerettek volna még egy gyereket, de azt gondolták, hogy akkor vágnak bele, ha Eszter már sínen lesz, addig csak vele szerettek volna foglalkozni. „Sajnos az élet közbeszólt, mire megtanultam beszélni, édesanyámnak egy betegség után már nem lehetett több gyereke” – mondja szomorúan.
A gyerekek gyakran empatikusabbak
A gyerekek általában jól, kedvesen fogadták a hallássérült kislányt, inkább néhány felnőtt állt hozzá másképp – meséli Eszter.
Mellbe vágott gyerekként egy felnőtt megjegyzése: »Nézd, Zsuzsika milyen szépen beszél és milyen jól hall! Anyukád biztos nagyon örülne, ha te is így hallanál és beszélnél!« Mai napig is emlékszem, hogy abban a pillanatban határozhattam el, hogy én igenis meg fogok úgy tanulni beszélni, mint Zsuzsika, akármennyire jobban hall nálam. Szerintem akkor lettem igazán maximalista.
„De volt olyan helyzet is, amikor az óvónő közölte édesanyámmal, hogy az anyák napi műsorban nem szán nekem szerepet. Anyukám ezért inkább hazavitt a próbák alatt, hogy ne fájjon a szívem, pedig én is szerettem volna ott lenni a többiekkel, és közösen készülni az ünnepre” – idézi fel gyermekkori élményeit. Szabadidejében felnőttként ezért is tart Eszter érzékenyítő foglalkozásokat, hogy minél kevesebb hallássérült kisgyerek éljen át hasonlókat, mint ő. Célja, hogy a siketeket és a nagyothallókat és jobban megértsék és elfogadják az emberek.
Fotó: Hernád Géza
Édesanyám a körzeti iskolában beiratkozáskor be se fejezhette a mondatát: »Van egy hallássérült…« rögtön ezt a választ kapta: »Problémás gyereket nem fogadunk!«
A szülők mégsem akarták szegregált iskolába adni kislányukat, addig-addig mentek, míg egy befogadó iskolát nem találtak. „Nagyon hálás lehetek az elsős tanító nénimnek. Eleinte még sok lemaradással küzdöttem a nyelvi akadályaim miatt, de szép lassan leküzdöttem.”
A hely, ahol élmény volt a tanulás
Harmadik osztályos korában aztán a Gyermekek Háza elnevezésű, alternatív pedagógiai elveken működő iskola tanulója lett. Itt csoportban és párban dolgoztak, egyénre szabott volt az oktatás. Nem jegyek alapján, hanem szövegesen értékelték a gyerekeket. Ha valaki lemaradt, segítettek neki. Valódi élmény lett Eszter számára tanulás. „Például történelemórán az évszámok monoton visszakérdezése helyett inkább festéket kevertünk természetes anyagokból, és kipróbáltuk, hogyan készíthették az őskorban a híres barlangrajzokat” – meséli lelkesen. Kókayné Lányi Marietta, a Gyermekek Háza vezetője a könyvében így emlékezett vissza az együtt töltött időre: „Az első találkozáskor egy szemüveges, hallókészüléket viselő kislány állt előttünk. Mosolyogva, bizakodva nézett ránk, és mesélt nekünk. Egy szavát sem értettük… El sem tudtuk képzelni, hogyan fogjuk őt megérteni. Eszter ma teljes életet él. Szeretek vele beszélgetni. Minden szavát értem…” Mint Eszter hozzáfűzi:
Csak mostanában jöttem rá, hogy itt sosem éreztem magamat »fogyatékosnak«, és itt tanultam meg egy életre, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek.
Eszter és mesekönyve, a „Kuku és barátai” (Fotó: Hernád Géza)
„Sajnos a Gyermekek Háza abban az időben még csak hatodik osztályig tartott, így kerültem egy hatosztályos gimnáziumba – folytatja történetét. – Frontális oktatás volt, olyan történelemkönyvből tanultunk, amit még a halló társaim is nehezen értettek.” De itt is sokat tanult, bújta a szótárakat, hogy a számára ismeretlen szavakat megértse és bővítse a szókincsét. Végül kitűnő eredménnyel érettségizett le. Az osztályközössége is remek volt, a kemény tanulás mellett jutott idő a bulizásra is. „Azt gondolom, hogy nem voltam nehéz kamasz. Természetesen nekem is voltak kalandjaim, vagánykodásaim, de arra mindig tudatosan figyeltem, hogy a logopédiai órákon is használható legyek” – mondja mosolyogva.
Eszter meg sem állt az egyetemig. A hallgatótársai óravázlatát mindig lemásolta, hiszen nem tudott egyszerre írni és szájról olvasni, de ezenkívül más segítségre nem nagyon volt szüksége. Gyógypedagógusként az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, szociológusként a Budapesti Corvinus Egyetem mesterképzésén végzett. Jelenleg oktató-kutatóként az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon dolgozik. Tudományos és társadalmi tevékenységeiért szakmai elismerésekben is részesült: Walter Bachmann-díj; Bárczi Gusztáv-díj; Graeme Clark Scholarship nemzetközi ösztöndíj.
A tanulást ma sem hagyta abba, jelenleg az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán doktori iskolában végzi tanulmányait. Lett egy újabb elérendő célja: „előttem áll a doktori disszertációm befejezése” – mondja szerényen.
Fotó: Hernád Géza
Nem mindegy, hogy siket vagy süket
„A hallássérülés egy láthatatlan fogyatékosság, ezért is terjedhettek el a társadalomban tévhitek velünk kapcsolatban – magyarázza Eszter. – Például sokszor hiszik azt, hogy minden hallássérült társunk jelnyelvvel kommunikál, pedig sokan a hangos beszéd használatát részesítik előnyben. Vagy ha valamit félreértünk szájról olvasási nehézség miatt, sokszor feltételezik azt az emberek, hogy értelmi problémánk van.
Az sem mindegy, hogyan beszélnek rólunk halló társaink. A süket, süketnéma, siketnéma, mutogatás, süketnéma nyelv kifejezéseket kifejezetten pejoratív értelműnek, sértőnek tartják a hallássérült személyek. Ezért inkább az alábbi kifejezések használatát ajánlom: hallássérült, siket, nagyothalló, jelnyelv.
Sokan nem is gondolják, de számunkra fontos az is, hogy ne csak bemondják a közlekedési információkat, hanem azt láthassuk is feliratozva. Segítség még az is, ha aki velünk kommunikál, az artikulál, lassan beszél, és tartja a szemkontaktust. Minden apró eredményt értékelni kell, de azért hosszú még az út a teljes infokommunikációs akadálymentesítésig!” – zárja a beszélgetést Loványi Eszter gyógypedagógus, szociológus.