Kedves Gyermekeim!
Talán észrevettétek, hogy egy kicsit káosz van itthon mostanában. És azon, hogy „mostanában”, azt értem, hogy nagyjából azóta, hogy megszülettetek. Ahogy egyre önállóbbá váltok, úgy én egyre jobban függök tőletek. Ez a bocsánatkérés egyben egy nagy köszönet is minden segítségért.
Azt hiszem, hogy nem igazán hívhatnálak titeket nagy gyereknek 3 és 6 évesen, de a mi családunkban, ha nincs pelenkád, és a saját két lábadon tudsz járni, akkor már nagy vagy.
De azért tudom, hogy még kicsik vagytok ahhoz, hogy mindig ti legyetek a segítőim. Tudom, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban kérek segítséget. Mint amikor épp leülnétek legózni, én meg kiabálok a gyerekszobából, hogy hozzatok egy pelenkát. Meg amikor végre elmesélnétek, mi volt veletek az oviban, én pedig közbevágok azzal, hogy hova tettétek a kutya pórázát. Sajnálom. Gyakran megbánom, hogy nem hagyom, hogy befejezzétek a saját mondanivalótokat csak azért, hogy ne essenek szét a saját gondolataim.
Tudom, hogy egy kicsit le kellene lassítanom, és hogy annyi türelmet várok tőletek, ami egy felnőttnek is sok lenne. Vártok, hogy megcsináljam a reggelit, vártok, hogy felolvassam a mesét, vártok, hogy segítsek átöltözni. Sokszor úgy vártok, hogy azt sem tudjátok, miért kell várnotok rám. Egyszer majd megértitek, milyen sok apróságról kell gondoskodnia egy anyának mindennap. De addig is, hálás vagyok, hogy ilyen nagy elfogadással álltok hozzám.
Tudom, hogy gyerekként nem mindig mókás velem együtt kipakolni a mosogatógépet vagy összeszedni a szennyes ruhákat, mert ahhoz szoktatok hozzá, hogy mindezt egyedül csinálom. De tudom azt is, hogy képesek vagytok rá, és tanultok belőle. Néha fontos a saját igényeink elé helyezni a családi szükségleteket. Remélem, hogy az életre készít fel titeket, ahogy ezt gyakoroljátok velem.
Igyekszem megtalálni az egyensúlyt, hogy megmaradjon a gyerekkorotok, és közben tanuljatok felelősséget is. Imádom a kis segítőkész lelketeket, végtelenül hálás vagyok érte.
Szeretettel:
Mama
