 |
Ez azt is jelenti, hogy vizsgálni kell, vajon a sérült gyerek valódi fejlődését, fejlesztését szolgálja-e ez az integráció, és azt is, hogy melyik sérültből hányat tud elhordozni egy osztály úgy, hogy megőrizze azt a közösségi erőt, amely a közös munkához és ezen belül a sérült gyerek fejlesztéséhez is szükséges. Mindennek a feltételei ma már elég pontosan szabályozottak.
A valódi, szakszerű integráció nemcsak a sérült gyereknek “tesz jót”, hanem az osztályközösségnek is! Itt viszont nyilvánvalóan olyan esetről van szó, ahol az integráció alkalmazása szakmailag hibás. Az így “integrált” gyerek nemcsak testileg és lelkileg veszélyezteti a többiek fejlődését (és teszi lehetetlenné, vagy legalábbis rendkívüli mértékben megnehezíti az együttes fejlesztő munkát), hanem az ő állapota is romlik, saját lehetséges fejlődése-fejlesztése sem biztosított (mivel ezt csak egy speciális intézmény, az erre kidolgozott, megfelelő körülmények és szakmai ellátás segítségével tudná biztosítani).
A sérült gyerek érdeke tehát ilyenkor az, hogy a neki megfelelő intézménybe kerüljön, ahol állapotának megfelelő gondozást kap!
A jogi helyzet – a jogi lehetőségek – tisztázására az Oktatási Minisztérium vezető főtanácsosát, Csonka Csabánét kértem meg. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a közoktatási törvény 30. §-ának 4. és 5. bekezdése kimondja: “A gyermek (…) érdekében a jegyző kötelezheti a szülőt, hogy gyermekével jelenjen meg szakértői vizsgálaton, illetve a szakértői vélemény alapján a megfelelő nevelési-oktatási intézménybe írassa be.” A továbbiakban arról van szó, hogy ez az intézmény lehet a szülő által kiválasztott, vagy a jegyző által kijelölt óvoda, iskola. Ha a gyermeket a kijelölt intézmény nem tudja felvenni, a szakértői véleményt adó intézmény megkísérel másikat találni. Ha így sem oldható meg a gyermek elhelyezése, akkor a szakértői véleményt adó testület meghatározza, hogy a gyerek milyen módon kapcsolódhat be a nevelésbe, és előjegyzésbe veszi mindaddig, amíg felvételét nem sikerül megoldani. A jegyzőt az iskolának kell megkeresnie, miután a gyerek megjárta a nevelési tanácsadót, majd a tanulási szakértői bizottságot (illetve, ha a szülő nem akarta őt a vizsgálatokra elvinni). Mindez a sérült gyerek érdekeinek védelmét szolgálja!
Természetesen a tiltakozó szülőket általában az a tévedés vezérli, hogy ha tagadják gyermekük sérült állapotát, és kivívják számára, hogy a “normál” általános iskolába járhasson, akkor ezzel a gyereknek segítenek abban, hogy “furcsa” állapota ellenére – melyet, sokan gondolják így, “majd kinő, ha nem bélyegezzük meg” – be tudjon illeszkedni a többi gyerek (majd később: a többi felnőtt) megszokott közösségébe.
De ez nem így van!
Saját gyereküknek ártanak azzal, hogy nem adják meg neki a speciális, szakszerű fejlesztés lehetőségét, és éppen a gyerek védelmében hatalmazza fel a törvény a hatóságot arra, hogy a végsőkig kitartóan belátástalan szülőkkel szemben kényszerintézkedést is alkalmazzon.
Persze – és ez a dolog másik oldala –, a szülőnek mindenkor igaza van abban, hogy a végsőkig küzd gyermeke valódi (vagy vélt) érdekeiért. A több oldalról is megerősített, korrekt szakmai véleménnyel szemben azonban be kell – be kellene – látnia, hogy saját gyermeke fejlődését sem szolgálja “kitartása”.
