Nem is jó kifejezés rá, hogy telefonfüggőség, mert már úgy érzem, főállásban telefonozok reggel 9-től este 9-ig. Benne van az is, hogy egy népszerű blogot írok, úgyhogy ha épp nem azért nyomkodom a telefonomat, mert válaszolok a kollégáimnak, akkor azért, hogy csekkoljam, mi történik a blogomon. Ha nem lenne a telefonom, akkor valószínűleg sokkal több időt töltenék az irodámban, szóval akár mentegethetném ezzel is a telefonfüggőségemet.
Így viszont állandóan fél lábbal otthon, fél lábbal pedig a munkahelyemen vagyok, nem figyelek oda teljesen egyikre sem. Minden este problémát jelent a családomban a függőségem, leginkább vacsoraidőben, amikor a feleségem észreveszi, hogy a telefonomat nézem suttyomban az asztal alatt. Olyan vagyok, mint valami béna gimis gyerek, aki órán akar a pad alatt twitterezni. Mindig beleesek abba a hibába, hogy azt hiszem, majd nem veszi észre. De persze mindig észreveszi.
Ha vacsora közben nézek rá a telefonomra, a feleségem úgy tesz, mintha valami főbenjáró bűnt követnék el. És valószínűleg igaza is van. Ilyenkor halkan átsziszeg az asztal fölött, hogy „ha nem teszed el azonnal azt a telefont, kitépem a kezedből, és bedobom a vécébe”. És olyan pillantást vet rám, hogy beleremegnek a térdeim.
Képünk illusztráció
Persze tudom, hogy igaza van, csak néha nehéz félretenni a telefont. És nem mintha a feleségem olyan ártatlan lenne: meg sem tudom számolni, hányszor egyezett bele valami hülyeségbe, mert nem figyelt arra, mit kérnek tőle a gyerekek, mert épp a telefonját nyomkodta. De ha pontoznánk a függőségünket, akkor én biztos elérném a legmagasabb, 10-es pontszámot, míg a feleségem csak a 6-os szintig jutna.
Úgyhogy elismerem: függő vagyok. Azt hiszem, a szülők között nem vagyok ezzel egyedül. Ha csak kimegyünk sétálni a parkba, és körülnézünk, akkor azt látjuk, hogy 10 szülőből 9 a telefonján lóg. Nem ítélkezem, egy vagyok közülük én is.
Ezért döntöttem úgy, hogy változtatni fogok. Nem adom fel teljesen a telefonnyomkodást, hiszen szükségem van rá a munkámhoz, de többször leteszem. Vacsora közben egyenesen a hálószobában hagyom. Séta közben beteszem a zsebembe. Kikapcsolom, amikor az Én kicsi pónimat nézem a lányaimmal. Remélem, hogy ettől sokkal türelmesebb leszek a gyerekeimmel, jobban jelen tudok lenni velük. Mert most nehezen tudnék olyan emléket felkutatni az agyamban, amikor épp együtt voltam velük, és nem a telefonomat bújtam közben. És ez gáz.
Tudom, hogy vannak emberek, akik boldogan élnek tévé, közösségi média és Messenger nélkül, sőt telefonjuk sincsen, örülök, hogy jól érzik magukat 1850-ben, és élvezik, hogy postagalambokkal kommunikálnak másokkal. De én szeretem a telefonomat. Csak kicsit kevésbé kell szeretnem ahhoz, hogy ne menjen ennyire a családom rovására.
Ha kicsit is magadra ismertél a történetemben, akkor csatlakozz, és tegyük le együtt a függőségünket! Válassz a napból pár fontosabb eseményt, mint nekem a családi vacsora, és tedd félre a telefonodat arra az időre! Vagy még jobb, ha ki is kapcsolod, elengeded, és csak jelen vagy a családoddal. Sokat segíthetsz vele saját magadnak.
