„Mégis hogy képzeled, minek szültél akkor gyereket?”
„Szegény gyerekeid, ha tudnák, hogy az anyjuk utálja őket.”
„És a férjed mit szól hozzá, hogy ennyire rühelled a családodat?”
„Megérdemelnéd, hogy elváljon tőled a férjed, és vigye magával a gyerekeket is, ilyet egy anya nem mondhat.”
„Na, pont az ilyenek miatt tartunk ott, ahol, hogy senki sem akar szülni, mert a hozzád hasonlók telerinyálják a netet.”
A hozzászólások sora bőven folytatható lenne, de ez a pár mondat is épp elég tömény volt ahhoz, hogy ez az anya – hívjuk Anikónak – maga alá essen. Azon az estén teljesen összezuhant a gondolattól, hogy mennyire borzalmas anya és feleség, amiért nem akar 0–24 órában a családjával lenni, hanem néha vágyna egy kis énidőre, kis egyedüllétre.
Pedig Anikó egyáltalán nem rossz anya attól, hogy olykor a háta közepére sem kívánja a gyerekeit és a férjét. Valószínűleg mindenki más is átéli ezt, maximum nem meri még magának sem bevallani, hanem inkább felveszi a mártírságot, és összeszorított foggal tovább játssza a tökéletes anya szerepét. Anikó legalább őszintén beismerte, hogy olykor úgy érzi, nem bírja már tovább a mókuskerékben és pihennie kell.
Miért is kellene azért megdobálni legókatonákkal, mert vágyik arra, hogy elmenjen a barátnőivel egy szombat esti buliba? Vagy azért, mert szeretne egy estét saját magával és a sorozataival eltölteni, nem pedig azzal, hogy felváltva altatja a két négy éven aluli gyermekét, hogy mire este 10-re elalszanak, holtfáradtan dőljön be az ágyba? Esetleg azért, mert idegesíti, hogy monoton az élete, és szeretne változtatni rajta? Netán azért, mert a férjét szereti, de nem bír csak és kizárólag vele lenni, hanem más felnőttek társaságára is vágyik olykor?
Ezek mind teljesen természetes igények, amik mindenkiben megszületnek, aki olyan fajta, mint Anikó, aki hozzászokott a pezsgéshez, széles baráti körhöz, és attól, hogy négy éve otthon van a gyerekeivel, bezárva érzi magát.
Egy később kialakult beszélgetésben azért kiderült, hogy nemcsak Anikó érzi ezt, hanem más anyukák is, csak ők nem mertek nyilvánosan beszélni erről, mert féltek az ítélkezéstől. Pedig őket is megtalálta a gyesbetegség, ami olyan, mintha egy nagy harang alatt élnének, ahol a legkisebb történés is hatalmas zengést vált ki. Gondolj bele, hogy évekig három-négy ember az állandó társaságod, meg esetleg még a sarki bolt pénztárosa, mert vele kétnaponta találkozol, amikor beugrasz friss kenyérért. Ha szerencséd van, akkor van pár kismama a szomszédságban, akikkel tudsz beszélgetni, de nem mindenkinek adatik ez meg, sokan teljesen elmagányosodnak ebben az időszakban.
„Miért is kellene azért megdobálni legókatonákkal, mert vágyik arra, hogy elmenjen a barátnőivel egy szombat esti buliba?”
Ilyenkor nagyon kevés elég ahhoz, hogy kiboruljanak, felnagyítódnak a problémák, a gyerekek hisztijére sem tudnak simán legyinteni, hiszen felfokozódik minden történés jelentősége. Pont azért, mert annyira nem éri őket más hatás, csak a gyerekek és a férj jelenléte van napról napra. Ebben a lelkiállapotban bármennyire is szereti valaki a gyerekét és a párját, bizony kialakulhat benne az az érzés, hogy elege van az egészből, és szaladna világgá.
Névtelenül meséltek az anyukák a saját tapasztalataikról.
„Nekem egyáltalán nem könnyű otthon lenni a gyerekkel. Tudom, hogy a legtöbben azt hiszik, hogy ez ingyen szabadság, és örüljek neki, hogy nem kell dolgozni járni, de azért lelkileg nagyon megterhelő.”
„Még csak kétéves a lányom, de már azt veszem észre magamon, hogy kezdek leépülni, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell normálisan beszélgetni felnőttekkel, felnőtt témákról. Vannak körülöttem kismamák, akikkel együtt szoktuk sétáltatni a gyerekeket délelőttönként, de nekem az nem ad elég szellemi kielégülést, hogy átbeszéljük, milyen volt az éjszaka, kinek mennyit aludt a gyereke, vagy hogy épp orrfolyása van, és hígabbat kakil. Néha azt érzem, sikítani tudnék, amikor csak gyerektémákról beszélgetnek velem az emberek. Képzeletben ilyenkor ugrálok, hogy »helló, itt vagyok én is, vegyetek észre!« Nem azért, mert önző vagyok, hanem mert attól még, hogy anya lettem, nem szűntem meg létezni mint ember, akinek van véleménye, vannak értelmes gondolatai a világról, aki olvas, és szeret festeni. Mindez egyben vagyok én, nem lényegültem át eggyé a gyerekemmel.”
„Nem tudom teljesen megfogalmazni, mi a problémám, csak olyan érzés, mintha búra alatt élnék, amin belül nem történik velem semmi. Pedig persze, hogy történik, minden napnak megvan a maga ritmusa, eseményei, a gyerekek körüli teendők, ringatás, mosolyok, fürdetések, mesélések, játékok. Az is történés, hogy az apjuk hazaér a munkából, és szaladnak oda hozzá, mintha nem látták volna két hete. Csak épp mindez valahogy elvesztette a jelentőségét a sok ismétlődéstől, nem tudom értékelni, örülni neki. Jelenleg leginkább egy robotnak érzem magam, aki sosem kapcsolhat ki, sosem teszik töltőre, és lassan lemerül az akkumulátora.
„Minden este úgy fekszem le, hogy másnap már más lesz, jobb anya leszek…”
Ettől pedig én érzem magam rossz anyának, mert egy anya mindig legyen boldog attól, hogy anya lehet, hiszen sokaknak nem sikerül, nem lehet gyerekük, amitől újra lelkifurdalásom lesz, hogy miért nem tudom én értékelni azt, amim van.
Minden este úgy fekszem le, hogy másnap már más lesz, jobb anya leszek, aki többet mosolyog, és nem zsörtölődik azon, ha kiömlik a kakaó reggel, de újra meg újra elbukom, és ismétlődik tovább minden.”
„Ugyanezen mentem át én is, amikor otthon voltam a gyerekeimmel, szerintem ez létező dolog, hogy az agyunkra megy a gyes és a bezártság. Minden apró inger felerősödik ilyenkor, ezért fordult elő nálunk is, hogy olyan kis hülyeségek miatt vesztem össze a férjemmel, mint hogy miért nem 3,5-ös tejet hozott, pedig világosan megmondtam, hogy olyat kérek, és innen egy pillanat alatt eljutottam odáig, hogy mert sosem figyel rám, és nem is szeret. Rengeteget balhéztam vele. Aztán rájöttem, hogy nem vele és a házasságunkkal van bajom, hanem egész egyszerűen szükségem van új, friss élményekre ahhoz, hogy ne bolonduljak meg ennyire.
Megbeszéltük, hogy heti egy este ő fürdeti és altatja a gyerekeket, én leléphetek, ahova csak akarok, cserébe neki is járt egy ilyen este minden héten. Ez tényleg segített. Volt olyan, hogy nem is szerveztem programot, csak beültem egy moziba, és megnéztem egymás után három filmet. De olyat is csináltam, hogy étteremben üldögéltem egyedül, és olvastam órákon keresztül. Azért persze leginkább barátnőzős estéket tartottam, ahol nem nagyon beszélgettünk a gyerekekről, csak pletykáltunk, sütiztünk, és a kikapcsolódásra koncentráltunk. Nekem ez segített, hogy megőrizzem a józan eszemet, és újra örülni tudjak a családomnak.”
