Amikor pár napja megérkeztek az első hópelyhek az égből, nekifutásból beleugrottam a hótaposómba, és rohantam ki az utcára, hogy beletoljam az arcom az égi porcukorba. Nem tudom, mi annyira jó ebben, de szeretem ezt a pillanatot: hátradöntött fejjel, becsukott szemmel állni és érezni, ahogy a cseppek az arcomra koppannak.
Pár perce állhattam így, amikor a csöpögős filmjelenetből egy nyüszítés dobott ki: egy negyvenes-ötvenes párt vettem észre, a férfi kezében rövid póráz, a póráz végén egy nagytestű keverék kutya. Az eb, mint minden normális négylábú, össze-vissza szimatolt, ment volna a szagok után, amiből a Ligetbe vezető Dembinszky utcában hatalmas a kínálat. Mozgásán látszott, alig bír betelni a rengeteg ingerrel, a többi kutya „nyomával”, a szemetesből, a kocsik alól érkező gáz halmazállapotú izgalmakkal.
Gazdáját ez a viselkedés szemmel láthatóan kiborította, alig tettek meg három-négy lépést, újra és újra lehajolt a kutyához, hogy hatalmasat verjen a fenekére, vagy alaposan megtépje a füleit. Mozdulataiban nyoma sem volt dorgáló szeretetnek, ellenben annál inkább vad agressziónak és gyűlöletnek, ami talán nem is a blökinek szólt – annak a blökinek, akinek izomzata, mérete, fogazata képes volna atomjaira szedni bántalmazóját, de ő nem ilyen állatból van, ő nem él vissza teste erejével.
A keverék eb a férfi minden egyes mozdulatába belemerevedett, olykor már a férfi közelgő mozdulatától lefagyott; természetét azonban nem tudta fékezni, jött az újabb inger, ami eltekerte a fejét – amivel aztán jött az újabb ütés és szitok. A romantikus hóesésbe belerondító erőszakos jelenetsorba beleremegett a szívem, elképzeltem, ahogy odafutok a férfihoz, és tiszta erőből megütöm, leordítom a fejét, és elveszem tőle az állatot. A valóságban persze nem volt ekkora az arcom, csak lefagyva álltam ott, és hitetlenkedve néztem végig a bántalmazást.
A férfi barátnője sem tett másképp, szemmel láthatóan ő sem bírta a képkockákat, megszólalni mégsem mert. Csak állt a két állat mellett, és tehetetlenül nézte a fájdalmas jelenetet. Amikor elmentek mellettem, a férfi észrevette, hogy őket nézem, majd beszólt durván: Mit bámulsz, b+!? Én meg csak annyit bírtam visszasziszegni, hogy: Bárcsak téged vernének úgy, mint te a kutyádat! A reakcióját nem volt merszem megvárni.
